Főcímlapon

6

- Nyomorultul érzem magam. -nyöszörögtem fejemet a padon nyugtatva.- Megint rajtakaptam anyát, ahogyan a régi dolgokról ábrándozik, de nem merem neki megmondani, hogy sosem lesz ugyanolyan.

- Sajnálom Hanna. -simogatta meg a hátam vigasztalásképp Kitti.

- De tudod, hogy ránk mindig számíthatsz. -lapogatta meg a hátam Soma a másik oldalról.

- Jesszus de nyálasak vagytok ma reggel! -lépett oda hozzánk Dominika, majd nemes egyszerűséggel lelökte mellőlem Somát.- De azt ugye tudod, hogy ezzel semmit nem oldasz meg? 

- És azt csak úgy átugorjuk, hogy LELÖKTÉL a székről?! -fakadt ki Soma a földön ülve. Majd felállva villámokat szóró szemmel átült Kitti oldalára, a legmesszebb Lady Úthengertől.

- Azzal, hogy itt siránkozol, még nem fognak megoldódni a problémáid anyukáddal. -folytatta zavartalanul élénkpiros körmeit körmeit piszkálgatva.

- És szerinted mégis mit kéne tennie?! -kérdezte mérgesen Kitti, aki már megint úgy érezte, az arcából ítélve, hogy meg kell védenie.- Dobjon el mindent trappoljon be az anyja munkahelyére és rendezzen jelenetet?!

- Akár. -vont vállat nemtörődöm stílusban.- Vagy egyszerűen, mikor az anyja hazaért, álljon elé és mondja meg neki, mi zavarja.

Pár másodperc kínos csend után, amíg Kitti engem szuggerált, én meg a hallottakon gondolkodtam, legnagyobb meglepetésemre Soma szólalt meg először. 

- Amúgy is, te mit keresel itt? -kérdezte, még mindig a székről való eltávolítása miatt, duzzogva.- Úgy tudtam negyedéves vagy. Akkor meg mit csinálsz egy harmadéves tantárgyon?

- Felvettem. -vette sóhajtva figyelembe barátunkat is. Habár nem tudom, hogy ezzel a fintorral az arcán ez jó, vagy rossz hír.- Tavaly nem volt rá hely, idén viszont kevesebben jelentkeztek. És mielőtt megkérdeznéd, nem árulom el, mire kell nekem a szociálpszichológia. 

- Akkor...-emelkedtem fel a padról.-...csak álljak elé és mondjam a szemébe?

- Ja. -nézett rám, immár újra unott arckifejezést öltve.

- Nem vagyok elég bátor. -zuhantam újra a padra nyöszörögve.

- Reménytelen vagy. -jegyezte meg Dominika a szemét forgatva, amit ugyan nem láttam, de szinte hallottam.- Ehhez nem kell bátorság, csak némi magabiztosság.

- De nekem nincs! -emeltem fel rá, könyörgő szemeimet, hátha megszán és segít. 

Nem segített. De azért megpróbáltam.

- Akkor szerezz! -nézett rám szúrósan, majd teljes figyelmét a belépő professzornak szentelte.

És akkor megfogalmazódott bennem életem legnagyobb baromsága. Egy szörnyű ötlet.

De mégis mi választásom lenne?

*****

Az előadás után elköszöntem Kittitől, aki bátorítóan megölelt, és Somától, aki pedig végig villámló tekintettel méregette Dominikát, akinek ez fel sem tűnt. Úgy kellett szegény Kittinek elhúznia onnan. 
Mikor végre sikerült barátnőmnek elfordítania Somát a helyes irányba és már nem kellett attól tartanom, hogy esetleg visszajön, rávetve magát a főszerkesztőnkre, mi is elindultunk a focipálya felé.
Habár azt nem tudtam megmondani, mi járhatott a mellettem magabiztosan menetelő lány fejében, az én fejemben egymást kergették a gondolatok. A gyomrom egy merő csomó volt, mert pontosan tudtam, hogy amire készülök, az nemcsak hülyeség, hanem hiú remény is csupán. És, mint azt már mondtam, nincs túl sok önbizalmam.
Ez lehet kissé másképp jött le, mikor beszóltam Eriknek. Nos, van némi különbség aközött, hogy egy kergemarhának visszavágok és aközött, hogy mondjuk kiálljak mások elé, megmondjam másnak, hogy mit érzek, vagy mondjuk MEGMONDJAM EGYETLEN ÉDES ANYUKÁMNAK, HOGY MIT GONDOLOK! De huhh....csak nyugi....

Mikor a lelátóra értünk, még nem volt ott senki. Kifejezetten furcsa volt, mert eddig mindig csak akkorra sikerült ideérnem, mire a fiúk már megkezdték az edzést. Vagyis, mire megkezdték a játékot. A bemelegítésre sosem értem ide. Vagy mindig órám volt, vagy a kamera meg a papírok összeszedegetése miatt nem értem ide előbb. Na jó, ez alól kivétel az az edzés, amikor az edző bemutatott minket a csapatnak, de akkor csak futottak két kört és ennyi.

Gondolataimból egy vihorászó lánycsapat szakított ki. Annyira el voltak foglalva magukkal, hogy észre sem vettek, míg majdnem eltarolták a kamerát.

- Hé vigyázz már! -szóltam rájuk mérgesen, mire felkapták a fejüket és hirtelen szembe találtam magam egy élő és lélegző hétfejű sárkánnyal.

- Nem a mi hibánk, hogy útban vagy. -nyávogta az első fej.

- Itt amúgy is mi szoktunk ülni. -nyávogott egy mérgesebb fej.

- Én már év eleje óta ide állítom a kamerát, szóval ezt kötve hiszem.  Szóval menjetek arrébb....kérlek. -mondtam kissé elbizonytalanodva a végére, amit persze észre is vett mind a hét festett hajú, éles körmű szörnyfej.

- Különben? -sziszegte a leghatalmasabbik.

Egy másodpercre meginogtam és a bátorságom is elszállt. Az, ha a fiúknak kell visszavágni nagyon könnyen ment, de mikor elém kerültek az ilyen hárpiák, akik a gimi első éve óta kísértettek, egyszerűen elbizonytalanodtam és meghunyászkodtam. Nem úgy Dominika.

- Különben megfogom és feldugom a seggedbe addig, míg nem tudunk rendes képeket készíteni a szemszögedből. -lépett elém az anyaoroszlán, mire a hétfejű sárkány elbizonytalanodni látszott. Aztán megadta a kegyelemdöfést.- Árnyékolásnak pedig fonunk egy kalapot a kitépett, hidrogénnel szőkített hajadból.

Erre minden lány sikítva futott le a lelátóról, egyenesen a fiúkkal szemben a kampuszra. Amazok megdermedtek két lépés közt, a fejükkel, mint a kutyák végig követték, míg a sárkányfejek elhagyják a helyszínt, majd félig felvont szemöldökkel néztek ránk. Belőlünk meg csak annyit láthattak, hogy Dominika csípőre tett kézzel vigyorog, míg én a háta mögött sokkos arccal bámulom a hét plázacica hűlt helyét. Az egész annyira bizarr és irracionális volt, hogy még a fiúk sem tudtak megmukkanni. Persze Dominikának ez sem okozott problémát.

- Már az első nap óta szerettem volna megtenni. -sóhajtott elégedetten.- Aznap majdnem megsüketültem tőlük.

- Te elüldözted.....a....lányokat? -kérdezte szaggatottan a Sárközi Máté, a tizenhármas mezben lévő srác, aki az első nap odament még Erikhez. Azóta mondjuk nem sokat láttam őket együtt.

- Megérdemelték. -bólintott továbbra is vigyorogva sátáni főszerkesztőnk, akit egyre jobban megkedveltem az idén.- Piszkálták a Hannát, meg a kamerát.

Erre majdnem az összes játékos szeme meglepődve rám szegződött, mire elpirulva bólintottam egyet. Nem csoda, ha meglepődtek. A kapitánynak simán visszaszólok, de pár lánytól megijedek?

Ezért kellet mielőbb véghez vigyem a hülyeséget, ami az eszembe jutott. Míg még van merszem.

- Na mi ez a szoborcsoport? -érkezett meg nagy sunggal az edző.- Ne csak álljatok itt, irány futni a bemelegítőköröket!

A fiúk még pislantottak párat, majd hirtelen, mint akik mély álomból ébredtek, megugorva elkezdték a pálya felé venni az irányt.

*****

- Velem sosem fogsz interjút csinálni? -kérdezte mögülem egy hang az edzés közepén, mire megperdültem.

- Ami azt illeti, szerettem volna beszélni veled. -mondtam mielőtt elmenekülnék.

- És mégis miről? -lépett közelebb kíváncsian, megint egyenesen bele a magánszférámba.

- Alkut szeretnék veled kötni. -néztem fel az egy fejjel magasabb srác szemébe, ami egy pillanatra nagyra tágult, majd magabiztosan végigmért.

- Hallgatlak könyvmoly. -terült el ravaszkás mosoly az arcán.