Főcímlapon

36

Töprengeni és elfogadni a csendet, ami körülvesz igazán embert próbáló feladat. 
A hétvégét a szobámba zárva töltöttem hála a focimeccsen történteknek és a felháborodott levélnek, amit Henrik szülei küldtek el nekünk. Papír és elektronikus formában is. 
Erik hallgatott. Nem írt, nem hívott, nem keresett. Kitti szombaton lekiabálta rólam a füleimet is, Soma adott egy könyvet a szociális viselkedés alapszabályiról, Dominika pedig biztatóan megveregette a hátamat. Aztán kikérdezett.
Furcsa mód mindent tudni akart rólam. Hol születtem, ki az apám, miért nincs velünk, mi a kedvenc dalom címe... Először furcsálltam, mert olyanná kezdett válni a dolog, mint egy kihallgatás. Utána azonban ő is megnyílt nekem.

- Tudod, lehet ez egy kicsit így sok kérdés egyszerre, de... -nem nézett a szemembe, sőt valójában kerülte a tekintetem egy ideig, mielőtt újra megszólalt volna.- Pár éve megbíztam valakiben, akiben nem kellett volna és tegnap, mikor a pályán megrúgtad azt a srácot én... megijedtem.

- Tőlem? -kérdeztem enyhén csalódottan. Tudtam, hogy a tetteimnek következményei lesznek, de őszintén nme gondoltam volna, hogy az egyetem bosszúálló angyalát is megbánthatom. Dominika habár sérthetetlennek tűnik, már év eleje óta tudom, hogy nagyon is sérülékeny belülről, mint az ilyen lányok általában. Rosszul esett, hogy csalódást okozhattam neki.

- Bármilyen kedvesnek is tűnsz, valljuk be, nem ismerjük egymást igazán. -mivel a kanapén ültünk, lassan lecsúszott annyira, hogy a lábait a háttámlára téve, a fejét a föld felé lógathassa.- Bízom benned, szóval elmesélek egy történetet.

"Pár éve, éppen befejeztem a gimit, nyáron úgy döntöttem bepasizok. Tudom, így elég rámenősen hangzik, de a barátnőim már mind a kiszemeltjeikkel randizgattak, engem pedig kizártak minden eddigi programunkból, mert velem együtt már páratlanul lettünk volna.
Úgy éreztem elhagytak és ezen a nézetemen még a szüleim sem tudtak változtatni. Elkezdtem céltalanul bolyongani a városban, míg egyik este a csillagnézés mellett döntöttem.
Este a vadonban nagyon ijesztő tud lenni minden. Mikor erre magam is ráeszméltem, összeszedtem a cuccaimat és futva indultam volna haza. Sajnos kiderült, hogy a város körüli réteken nehéz eligazodni, mert mindegyiket bokrok, meg fenyők övezik. A város éjjeli fényei nem látszottak. Eltévedtem.
Emlékszem rá, milyen hisztérikusan nevettem az irónián. Még ott is egyedül maradtam a sötétséggel. Addig teljesen jól elvoltam az önsajnálattal, míg hangokat nem kezdtem el hallani, amik egyre hangosabban dübörögtek felém. Persze megijedtem és jobb ötlet nem lévén, felmásztam az egyetlen cseresznyefára közel s távol. A fenyőket tudod nehéz lett volna meghódítani.
A hangok addig nőttek és közeledtek, míg el nem érték pont az én fámat. Kiderült, hogy egy srác volt az, akin rikító fehér ing és ahhoz passzoló fehér nadrág volt. A haját még a sötétben is észre tudtam venni, olyan kék volt. Megállt a fám alatt és egy számot kezdett tárcsázni. Fogalma sem volt a jelenlétemről, ezért hangtalanul előre dőltem az ágamon és elkezdtem hallgatózni. Nem érdekelt mennyire sértő ez rá nézve. Kíváncsi lettem. Szerintem az apját hívta fel, mert mérges, dörmögő hangok szűrődtek fel hozzám, a válaszai pedig a lázadó tinikhez hasonlatosak voltak, nem pedig olyanok, mint mikor a szeretett, gondoskodó anyukával beszélnek. Ám a vonal pár másodperc múlva megszakadt, mivel elment a térerő.
Ahogyan mindenki más is, ő is elkezdett nyújtózkodni felfelé, keresve a jelet. Egy darabig annyira hülyén nézett ki fentről, hogy alig bírtam ki nevetés nélkül. Rá kellett harapnom az öklömre. Miután kipörögte magát, már csüggedten engedte volna le a telefont, mikor végre-valahára jelet talált. A cseresznyefám tövében. Feljebb és feljebb nyújtózkodott. Megriadtam. Hiszen nem ismertem őt, lehetett akárki ebben a sötét erdős részben. Próbáltam visszahúzódni, de a hirtelen mozdulatok csak lelepleztek volna. Nem voltam elég gyors.
A srác pedig kapaszkodó ágat keresve felnézett. A telefonom egy halk pittyenéssel jelezte, hogy üzenetem érkezett. És felvillant a képernyője, ezzel kísérteties fénybe vonva az arcomat.

A srác olyat sikított, hogy amíg élek nem felejtem el.

Annyira megijedtem tőle, hogy ezzel a lendülettel le is fordultam az ágról. Leestem. Egyenesen a pasasra, aki rongybabaként dőlt el alattam. Nem igazán gondolkodtam, csak legurultam róla és fel akartam pattanni, hogy elfussak. A lábam azonban elakadt egy gyökérben és orra buktam. Mire felkapaszkodtam volna, ő már előttem állt.

- Ho-hó! Nyugi! -tartotta ki maga elé a kezét, nehogy neki fussak.- Nyugi!

- Mit akarsz? -lihegtem pánikolva.

- Csak azt hogy állj meg és mondjuk mondd el mit kerestél azon a fán. -intett az előbbi tartózkodási helyem irányába.- Meg egy bocsánatkérés is jól esne. Elég nagyot kaptam az előbb.

Így ismerkedtem össze vele. Domával.
Igazán jó fej volt. Mikor megtudta mit keresek itt és azt, hogy eltévedtem nevetve mutatta meg a hátam mögötti ösvényt, amit hirtelen pánikomban egyszerűen nem vettem észre. Haza kísért. Út közben pedig elmagyarázta miért nme szabad ellöknöm magamtól a családomat, akik biztosan nem szándékosan idegenítettek el, még ha úgy éreztem is.
Annyira jól esett az érdeklődése, hogy a neten még ezután is tartani kezdtük a kapcsolatot. Beszélgettünk, sorozatoztunk, aztán egy idő után személyesen is összefutottunk. Szóval minden jó volt és rózsaszín. 
Míg végül be nem mutatott a baráti körének. Egy egész banda fiúnak és lánynak. Mindannyian úgy voltak öltözve, mintha magukra húzták volna a Genie összes csipkés és szegecses ruháját. Rétegesen.
A legtöbbüket nem ismertem. Nem idevalósiak voltak. Akiket viszont legalább arcról megismertem, mind a városkánk legaljához tartoztak. Gazdagabb gyerekek, akik a pénzüket piára és cigire költötték, a rettentő ízlésüket kielégítő ruháik mellett. 
Lassan, de biztosan én is eggyé kezdtem válni közülük. Így mikor Doma elkezdett győzködni róla, hogy bandatagi kötelességem segíteni nekik az eladásokban...én igent mondtam. Tehát egyik este egy sötét sikátorban találtam magam a szomszédos város elhagyatott sarkainak egyikében. Csak én, Doma és az egyik ottani csaj jöttünk el. A vevő felbukkanásakor azonban már csak én látszottam a felettünk pislákoló lámpa halvány fényében.

- Elhoztad? -morogta nekem a hegyomlás. Csak bólintani tudtam. Átnyújtottam a csomagnyi tablettát. Megszagolta és elégedetlenül visszadobta nekem.- Ez nem drog. Hanem sűrített szódabikarbóna, cukorral keverve! Hát hülyének nézel?!

Nem volt hova hátrálnom. A hegyomlás viszont fenyegetően tartott felém. Jobb ötlet nem lévén sikítani kezdtem. Ennek eredményeképp a következő pillanatban az ijesztő alak már Domával verekedett. Én elfutottam.
Biztonságos távolságból azonban visszapillantottam, de csak az elfutó ismeretlen lányt pillantottam meg, aki velünk tartott erre a hülyeségre. Féltettem Domát, ezért odalopództam a sikátorhoz.
Doma éppen egy füstölgő pisztolyt tartott a remegő kezében. Felharsantak a szirénák. Ő megijedt és döbbenetében, hogy még ott állok, a kezembe nyomta a pisztolyt, majd lelökött a földre és elfutott."

- Érted? Ott hagyott, hogy aztán a zsaruk megtaláljanak és azt higgyék én gyilkoltam meg azt az ismeretlent. -fordította el az arcát tőlem szégyenében.- Mivel kesztyű volt rajtam és úgy tartottam azt a vasdarabot, mint valami fekélyes dolgot, a zsaruk az ügy kivizsgálása közben hinni kezdtek nekem és végül be is bizonyították, hogy ártatlan vagyok. A rendszerből pedig töröltek mindent, ami engem ehhez az ügyhöz kötött volna, mert végig segédkeztem. Miattam kapták el Domát.

- Nem tudok olyasmit mondani, ami most segíthetne. -csúsztam közelebb hozzá a kanapénkon.- De...megölelhetlek?

Akkor és ott úgy éreztem: áruló vagyok. Kétszínű, amiért a most talán hozzám legközelebb került barátomnak nem mondom el az igazat magamról, a múltamról és minden egyébről, miközben ő felfedte előttem a legféltettebb titkát.

A legerősebbek lehetek néha a legvédtelenebbek.

Dominika pedig azon a délutánon bebizonyította, hogy még a legvédtelenebb húzásoddal is a legerősebb ember maradhatsz, akit valaha láttunk.