Főcímlapon

45

Érezted már magad úgy, mint aki inkább kérne egy golyót a fejébe, mint hogy ott legyen valahol, ahol nem szeretne? Mondjuk egy bálkirály és -királynő választáson? Akkor valószínűleg tudod mit éreztem.
Csak, hogy tisztázzuk, mert lassan összefolyik a fejemben minden, most arról a hétről beszélek, amikor az emberek nagy része, akiknek szándékukban állt, vagy kötelező volt megjelenniük a téli bálon, már partnerrel rendelkezett. Vagy szervezett magának egy "csoportot", aminek a célja a partner nélküliek összefogása volt. Szerintem ilyen maximum, ha három volt.
Ami pedig a barátaimat illeti...nos, egyik napról a másikra, mintha hirtelen mindenkire rátört volna az a szükségérzet, hogy báli párt szerezzen.

- Szóval most azt próbáljátok beadni nekem, hogy Soma és Ervin valami isteni csoda folytán mindketten a titkos partijukkal érkeznek, ti ketten pedig mintegy fél napon belül szerváltatok magatoknak egy-egy srácot? -kérdeztem faarccal.

Kittiék kávézójában ültünk, kellemesen kávézgatva, mikor ez a téma felmerült. Soma a tarkóját vakargatva vallotta be a dolgot, Ervin videochaten, a lányok meg velem szemben ülve, csak rám nem pillantva. Kellemetlen egy hétvége volt, az biztos. 

Mindezek ellenére Dominika valahogyan mégis rávett a király és királynő választás leszervezésének megsegítésére. Nem kis feladat volt. Először össze kellett gyűjteni a jelölteket, akikből meglepően kevés volt az egyetemi hallgatók számához képest. Másodszor fotóst kellett szerezni, de ez rém egyszerűen Soma feladata lett, ha már úgyis az újság szervezte ezt az egészet. A probléma inkább azzal volt, hogy találjunk időt a jelöltek napirendjében, mikor úgy érzik: elkészülhetnek a fotóik. Harmadszorra meg szavazólapokat kellett nyomtatni a közeli fényképészet igénybe vehető nyomtatójában. A megszerkesztett lapokból ennyi kellett, hogy elfogyasztottunk egy egész patront, mire végeztünk. Végül pedig ki kellett osztani a fecniket.

Itt már volt némi probléma. 

A B épület bejáratában ültünk, két, egymással szemben felállított padban, így mi lehettünk az elsők, akiket megpillantanak a hallgatók a belépéskor. Ez volt a legtöbb előadót magába foglaló épület, így elég praktikus volt.
Nálam is lehetett szavazócédulákat venni, amivel támogatták mind a bál, mind pedig az újság megszervezését, viszont úgy tűnt, mindenkinek van valami problémája velük.

- Lehetne színesebb.

- Jók a fotók, de kicsit aprók.

És persze a kedvencem:

- Te és Erik miért nem szerepeltek rajta?

Már azt hittem lefordulok a székemről és halottnak tettem magam a közjó érdekében, mikor lassan elkezdtek bezáródni az előadók ajtajai, a diáksereg pedig megvadult hadként özönlött be a nyitva maradt réseken. Néha még mindig meg tudtak lepni az ilyen akcióikkal.
Dominika sóhajtva állt fel és ropogtatta meg kinyújtott karjait a feje fölött. Én csak néztem és néztem, ahogyan lassan kupacokba rendezi a még megvehető szavazócédulákat, miközben abszolúte semmilyen fajta érdeklődést nem mutat irányomban. Legalábbis én ebben a tévhitben voltam, miközben a gondolataim végtelen örvényére bízva magam figyeltem Dominikát. Amióta csak nálunk járt az életemet megmentő és egyben megkeserítő ügyvéd, mindenkire úgy tekintek, mint potenciális jelöltekre a hírnév felé vezető úton. Ám ami a leginkább nyomta a csőröm a barátaim utáni kémkedés közben, hogy ha valóban ennyire híres ez az ügyfél, akivel közel kerültünk egymáshoz, hogyan nem ismerte még fel senki az egyetemen. A lányok többsége vagy a neten, vagy nyomtatott formában, de olvassa a pletykalapokat, főleg, ami az anglisztikásokat illeti. Nem azokat a magyar szennylapokat, amik alig tudják eltartani magukat a bevételekből, hanem az igazi, világközi magazinokat. Hülyén hangzik, jól tudom, de nincs mit tenni.

- Megtennéd, hogy nem bámulsz? Kezd kicsit idegesítő lenni. -szólalt meg Dominika türelmetlenül, de a szemét el nem emelve a rendezett kis kupacokról.

- Bocsi. -szegeztem a tekintetem inkább a térdeimre.- Csak elgondolkodtam.

- Min? -a kérdése nem volt kíváncsisággal telt, vagy akár ideges. Egyszerűen csak semleges. Érdekelte valamennyire mi járhat a fejemben, de csak annyira, hogy a párbeszédet mozgásban tartsa.

- Szerinted te felismernéd, ha valaki, akit ismersz, nem az lenne akinek mondja magát? -a kérdés zavartan és furcsán tört ki belőlem és egyből meg is bántam, hogy kimondtam, mert eszembe jutott valami.

Valójában én sem egészen az vagyok, akinek a barátaim hisznek engem.

- Nem feltétlen. -dörzsölte meg az állát elgondolkodva.- Végtére is miért feltételezném bármelyik ismerősömről, hogy hazudik a kilétéről? Már eleve az is megtizedeli a számukat, ahogyan viselkedem, nem is beszélve arról, mi lenne, ha mániákusan ellenőrizgetném a személyijüket.

Mindketten kínosan felnevettünk, majd egyszerre sóhajtva inkább úgy tettünk, mintha nagyon el lennénk foglalva a telefonunkkal. Tudjátok: én biztosan a híreket nézegettem a kedvenc tudományos magazinom legfrissebb kiadásában, Dominika meg a tőzsdén lógott. Csak lazán.
Aztán vége lett az előadásoknak és az ördögi kör a kérdésekkel meg az értetlen felém küldött pillantásokkal újrakezdődött. Szinte már el is felejtettem Erik meg én a kis balhéink után mekkora népszerűségre tettünk szert. Ennek ellenére én nme voltam hajlandó bárminemű hülyeséget vagy pletykát kieszelni annak érdekében, hogy megtarthassam ezt a váratlan "kitüntetést". Helyette idegesen hátra dőltem a székemben és vártam az előttem kanyargó sor végét.

Hosszú egy délutánnak néztünk elébe.