Főcímlapon

43 (Erik)

Egy színpad közepén állni olyan, mintha mindenki láthatna. Nem csak a közönség, vagy a színfalak mögött fel-alá járkáló emberek, hanem az egész világ. Érzed a pillanatot, mikor minden tekintet rád szegeződik és a füledben elkezd hümmögni egy gitár basszusa. Aztán kinyitod a szádat az első hangot keresed, de sosem tudod meg eltaláltad-e, mert a tömeg éljenzése mindent elnyom. A látványt, a hangokat, téged.

A negyedik koncert után már úgy éreztem magam, mint egy szennyesruhakupac, amit a vizes földön hagytak. Büdös és habár mindenki ránéz, senki sem mer hozzányúlni. Az ügyvédem, Györgye Róbert bérelt kocsijának motorháztetőjén ülve, a mellettünk elterülő Chicago hangjai eltompultak, az emberek hangjai egy masszává összefolyva jutottak csak el a fülemig.
Feloldottam a telefonomat, amit valahogy sikeresen eldugtam a szüleim, na meg Györgye elől, és a névjegyzéket  megnyitva végigpörgettem a kontaktokon. A legalján elrejtve ugyanis ott volt egy nagy nehézségek árán megszerzett telefonszám. Már csak egy hét volt vissza kényszerű távollétemből, de az itt eltöltött idő alatt egyszer sem voltam képes felhívni ezt a számot.
Akárhányszor az ujjam a hívás gomb felett körözött, egy emlék ugrott be. Hanna árnyéka, ahogy árnyékot vet az úttestre és csalódottan ereszkedik le a válla, ahogyan rájön: elhagytam. Megcsókoltam és otthagytam a házunk előtt, mint valami szemetet.
Eddig egyszer sem voltam képes felhívni. Egyrészt, mert az ügyvédem a szállodában folytatott kis beszélgetésünk után árgus szemekkel leste minden mozdulatomat. Másrészt meg a bűntudat fogott vissza: mert otthagytam, aztán nem hívtam, aztán már egy hete nem hívtam, két hete...

Most viszont fel fogom hívni.

A mutatóujjam közvetlenül a zöld kis gomb felett lebegett. A légzésem lelassult, a szívverésem felgyorsult, a szemem pedig ráfókuszált.

Aztán megnyomtam.

Kicsengett. Hétszer. Már azt hittem átkapcsol foglaltra, vagy hangpostára irányít, mikor valaki felvette. Mintha valaki egy takaró alatt mozgolódna, úgy recsegett a vonal. Végül hallani lehetett, ahogyan a telefon másik végén ásítanak.

- Halló? -szólt bele rekedtesen, de jól felismerhetően Hanna. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem és fel kellett néznem a még csillagos égboltra, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak álmodom. Pont, mint valami lökött srác egy még lököttebb tinifilmből.

- Szia. -mondtam végül. Annyira hülyének éreztem magam, amiért felhívtam és csak ennyit voltam képes mondani, hogy itt meg is állt a tudomány. Inkább vártam a reakcióra. 

- Tudod, hogy nálunk most majdnem éjfél van? -a kérdés nem hatott kedvesen, volt némi dühös felhangja, de valahogy abban a pillanatban ez hidegen hagyott, mert valami egészen más ragadta meg a figyelmem.

- Mert nálam talán nem? -tettem fel az egymilliós kérdést.

- Tudtommal Magyarország és az USA egyes részei közt elég nagy időeltolódás van. Persze ezt csak minden alapműveltséggel rendelkező embertől hallottam, szóval lehet téves az infó. -a szarkazmusa hiányzott talán a legjobban, mégsem tudtam csak úgy elsiklani az utóbbi kijelentése felett.

- Honnan tudod hol vagyok? -a hangom óvatosan csengett.

- Ervin. -csak ennyit mondott. Valahogy mégis megéreztem, hogy ez az egy szó annyi minden mást rejtett maga mögé, amiről akkor még nem tudhattam. 

- Nagyi unokája? -kérdeztem vissza döbbenten és bevallom: túl gyorsan. Végtére is a lányról beszélünk, akit megcsókoltam! Meg persze otthagytam az út közepén... De ez most nem számít. Mégis mit csinál ez az Ervin gyerek Hannával? És honnan tudja hol vagyok?!

- Igen. -ez az egy, teljesen hétköznapi szó valahogy visszarántott ebbe a valóságba. Nem volt jogom kérdéseket a fejére zúdítani és végképp semmi jogom nem volt féltékenynek lenni egy srácra, akiről mindenki ódákat zeng. Mindemellett fogalmam sem volt, mégis mit akarhat Hannától, szóval minek féltékenykedni, nem igaz?- Figyelj...rettenetesen fáradt vagyok, holnap mennem kell Nagyihoz a kicsikre vigyázni és még Somával is beszélnem kell valamikor. Szóval inkább térjünk rá a tárgyra és bökd ki végre miért hívtál!

- Nem tudom. -válaszoltam egyszerűen és a legrosszabb módon, ahogyan csak lehetett. Ám mielőtt lecsaphatta volna a telefont, folytattam.- Talán csak azért, mert...bocsánatot akartam kérni amiatt, hogy...

- Na ide figyelj Domokos Erik! -vágott közbe azonnal mérgesen.- Sok hülyeséget hallottam már tőled és a beszólásaidból sem volt hiány, de ekkora baromságot még nem láttam tőled! Ha bocsánatot akarsz kérni, vagy beszélni a történtekről, felőlem csinálhatjuk! De nem vagyok hajlandó egy fekete képernyőnek beszélni és várni, hogy a hangod elérjen a világ másik feléről idáig! 

Mély levegő. Kifúj. Mély levegő. Kifúj. Ennyit hallottam csak, de elképzelnem nagyon is könnyű volt, most hogyan nézhet ki Hanna. Az orra felhúzva, a harca kócosan, a szemei villámot szórnak és közben egy párnának gesztikulál. Szinte teljesen biztos voltam benne.

- Ha beszélni akarsz róla...gyere haza és mondd a szemembe! Szia! -ezzel lecsapva a kagylót ott hagyott engem a gondolataimmal és egy, az arcomon szétterülő vigyorral.

Napok óta először nevettem fel és bevallom: baromi jó érzés volt. Tetszett, hogy azt a reakciót kaptam, amit valahol legmélyen elvártam Hannától. Ha nem tudom mit kéne tennem, úgyis helyretesz. Lehet kell neki egy kis idő, amíg eléggé felidegesítem, de végül biztosan elmondja a csupasz valóságot. 
Vagy legalább bedob némi szarkazmust. Nekem az is tökéletesen bevált.

Leugrottam a kocsiról és elindítva a motort visszaautóztam a hotelba, ahol három, nagyon is ideges felnőtt várt rám.

- Kisfiam! Még egyszer eltűnsz így nekem és kitekerem a nyakad! -fenyegetett meg anya.

- Elvitted a kocsit! Engedély nélkül! -tettem hozzá apa.

- És fogadni merek, hogy Molnár kisasszonnyal beszéltél. -fűzte hozzá nyugodt, rideg, de leginkább beletörődő hangon az ügyvédem.- Legalább elárultad neki hol vagyunk?

Ez egy nagyon ravasz kérdés. Én viszont okosabb vagyok, mint amilyennek kinézek. Igen, hívtak már hülyének csak azért, mert valljuk be...jól nézek ki. Kacsintás.

- Nem, nem mondtam el neki. -vontam vállat és vártam pár másodpercet.- Oké, most már leszedhetitek a fejem.

Ezt is tették.

Én viszont alig hallottam belőle valamit. Helyette azon gondolkodtam Hanna vajon mit csinálhat most...

Lehet elkezdhetem írni a gyászbeszédem. Meg a párna gyászbeszédét, amit most helyettem nyiffant ki éppen.