Főcímlapon

30

A hét, habár nem igazán fűlik hozzá a fogam, hogy bevalljam, Erik nélkül elég unalmas volt. Úgy, hogy nem ugrált körülöttem és foglalta le a figyelmemet minden egyes idegesítően hosszú pillanatban, rájöttem, hogy az ideköltözésünk után nagy nehezen magamra erőltetett szürke hétköznapok néha túlzottan szürkék és átlagosak. Ez ellen pedig ugyebár tenni kellett valamit.
Méghozzá valami drasztikusat.

- Hogy mit akarsz? -kérdezte döbbenten Kitti, Soma és Dominika egy nagyon értetlen kórusban, mikor felvázoltam nekik az ötletemet a délutánt illetően.

- Elmenni paintballozni. -mondtam vidáman.

- A focicsapattal? -kérdezte szarkasztikusan Dominika.

- Ráadásul még ma? -döbbent meg Kitti is.

- De hiszen holnap van a meccs! -nézett rám Soma, mintha hirtelen én kerültem volna az általa alakított ufó szerepébe.- Kizárt, hogy az edző elengedje őket!

- Már megtette. -mondtam ártatlan mosollyal az arcomon.

- Hogy mi?! -pattant fel Dominika a lelátó egyik ingatag székéről, ami így vállon találta Somát, aki pedig ezzel a lendülettel a földön landolt meglepetésében.

- Miért mindig én végzem itt? -kérdezte mérgesen meredve az elkövetőre.- És miért mindig miattad?!

- Mert földhöz ragadt vagy. -csúszott ki a számon, mire persze mindenki a már végtelenségig ismételt mondattal reagált: "Nagyon vicces vagy."

Valójában azonban nem vicceltem. Egyrészt persze Soma szó szerint a földhöz ragadt, mert beszorult a székek közé, másrészt meg tényleg elintéztem, hogy a csapattal elmehessünk és kipróbálhassuk a paintballt. Sőt! Az edző szinte repesett az örömtől, hogy lepasszolhatja a csapatot. Állítása szerint teljesen szétestek, mert aggódnak amiatt, hogy Erik hogyan fog teljesíteni pénteken, ha még az edzésekre sem jöhet el. Így a csapat szabad volt.
Már csak a barátaimat kellett meggyőznöm. Ehhez pedig nem féltem segítséget kérni. Mint egy végszóra, a focicsapatunk sétált be a lelátó elé, egy hosszú, teljesen depressziós sorban. Szinte úgy húzták magukat a földön. Vagyis, az utolsó srácot tényleg a földön húzták. Nem egészen erre kértem meg őket, de megfelelt.

- Emiatt kell elmennünk velük! -mutattam rájuk drámaian, miközben leugrottam a sor elé.- Látjátok ezeket a beesett arcokat? Az elkeseredést? Hogy mennyire nincs meg az összhang? Hogyan fognak így versenyezni? Hogyan?

A beszédem közben elindultam a sor mögött, így egyáltalán nem látszódva, mert a srácok majdnem mind egy fejjel magasabbak voltak nálam. Az utolsó kérdésnél azonban átbújtam az ikrek közt és a dülöngélő sorfalban megállva pillantottam fel a döbbent és hitetlenkedő barátaimra, akik közül ketten leesett állal bámulták az előadást, míg Dominika kritikus szemmel méregette a hülyeségembe beleegyező focistákat.

- Nem érzem a lelkemet! -kiáltott fel Alex, mint valami sebzett vad, mire enyhén szólva is megtapostam a lábát. Ez nem volt a szövegkönyvben, de a lábtaposás eredményeképpen valódi fájdalom csendült a hangjában.

- Nem érzem a csapatot! -kiáltott fel Krisz, mire az összes srác egy emberként esett térdre.

- Tényleg ilyen állapotban akarjátok hagyni ezeket a szegény lelkeket? -kérdeztem a homlokomhoz emelt kézzel és én is térdre estem a fiúk mellé, majd könyörgő szemekkel néztem a közönségünkre, miközben halkan elszámoltam háromig és az egész csapattal együtt szólaltam meg újra.

- Kérlek segítseteeeek!

Néhány hosszú másodperc után Dominika megmasszírozta a homlokát, mert fájt az agyának az előadásunk, de megszólalt.