Főcímlapon

23

Délutánra úgy éreztem magam, mint aki túl sok cukrot evett és most nem tudja, hogyan álljon le. A "darabka összeszedegetés" jobban sikerült, mint azt elvártam.
Az előadásokon hasítottam: jó válaszok, érdekes kérdések és áttekinthető jegyzet. Elbeszélgettem Dominikával és visszavettem a sportrovatot. Jövő héten már írhatom is a cikket, mikor a fiúk egy kerületi meccset játszanak majd. Kitti és Soma piszkálódására viccesebbnél viccesebb válaszokat adtam, így az egész napot átnevettük. 
És ott volt Erik. A csapatkapitány, ígéretéhez tartva magát, tényleg megvárt órák után. Az előadó falát támasztotta az ajtó mellett, nehogy összedőljön, mikor kiléptem az utolsó óráról.

- Helló kedves! -köszönt vidáman.

- Helló törlőkendő! -köszöntem vissza neki, majd elindultam a kijárat felé. Pár lépés után hátra fordultam, mert feltűnt, hogy nem követ.- Most jössz, vagy előbb töröljem fel veled a padlót?

- Attól függ. -vont vállat és egy vigyorral az arcán ellökte magát a faltól.- Milyen értelemben?

Szemforgatva vettem tudomásul, hogy ő szemernyit sem változott pár óra alatt. Sietősen lépkedtem, hátha lehagyhatom annyira, hogy ne tűnjön úgy: együtt vagyunk. Sajnos nem sikerült. Minden egyes ember tekintete, aki mellett elhaladtunk, egyenesen ránk tapadt. 
Aztán elindult a pletykavonal. Mire kiértünk a kampuszra, már félkörben állva vártak ránk a kíváncsi  nézők, akik szerfelett nagy lelkesedéssel fogadták, mikor kiléptem az ajtón.

- Szóval nem is a csaj követi Eriket, hanem fordítva? -kérdezte egy szarkasztikus hang, amit bárhol felismertem volna. Dominika nem tűnt ki a tömegből, csak ott álldogált a szélén, mint aki úgy odatévedt.

Látni lehetett az arcán, hogy hozzá is eljutott a pletyka és jó főszerkesztőként egyből a tetthelyre sietett, ahol persze megadta az alaphangulatot. Ahelyett, hogy a pletykafészkek engem kezdtek volna el szétszedni és elemezgetni, helyettem a mögöttem meglepetten álló Erikre vetült minden figyelem. Kíváncsian várták mi lesz a reakciója. 

- Pontosan. -szólaltam meg gyászos hangon, mielőtt a csapatkapitány megmenthette volna az önbecsülése maradékát.- Szegényke mostanság nagyon bizonytalan, főleg miután elterjedt rólunk egy gonosz pletyka.

Habár még csak most kezdtem bele, a közönség már akkor is csak úgy itta a szavaimat. Sajnos már nagy tapasztalatom volt az ekkora tömeg kíváncsiságának kezelésében, főleg az újságírókkal. Meg kell adni nekik a sztorit, amin rágódhatnak, de sosem többet elárulni, mint amennyit szükségesnek látunk, vagy amennyit akarunk.

- Bevallom...-sóhajtottam mélyet.-..., hogy van valóságalapja a pletykának. Egy buliban voltunk. -szememmel a semmibe révedtem, nehogy elröhögjem magam.- Nagyon jó buli volt, amit Erik egyik ismerőse szervezett. Táncoltam, nevettem, szórakoztam...

- Várju....-kezdett tiltakozni, de a tömeg lecsittegte, mire meglepetten meredt rájuk. Nem hiszem, hogy ilyet valaha is megélt volna, ami csak még elégedettebbé tett, ahogyan folytattam az előadást.

- Aztán kimentünk az udvarra. -izgatott csend vett körül minket.- Lefröcsköltem őt, csak úgy, szórakozásból, mire a bent táncolók kirontottak az udvarra.

Majdnem elmosolyodtam, ahogyan eszembe jutottak az ajtón kibuggyanó testek, amint a medence felé sietnek. De jó alakítást nyújtottam és rendületlenül meséltem tovább, ezzel egyre kínosabb helyzetbe hozva a csapatkapitányt.

- Elkezdtek a vízben táncolni...-halkítottam le a hangom a mondat végén, majd hirtelen elmosolyodva fejeztem be a történetet.- Mire belelöktem ezt a lükét a medencébe! Azóta próbál rávenni, hogy elmenjek vele randizni! Szegényke nem ért az elutasításból!

A tömeg velem együtt nevetett, ahogyan megcsipkedtem az arcát. Kicsit erősebben, mint ami még kedvesnek számít.  Aztán az elégedetten vigyorgó Dominikára néztem és biccentettem egyet. Dolgom végeztével pedig elindultam a kapu felé, hogy végre haza mehessek.
Erik nem így gondolta. A pletykafészkek már nem figyeltek ránk, helyette éppen a közösségi médián osztották a videót, hangfelvételt, vagy mit csináltak rólam, ezzel még több követőt szerezve maguknak.
Megfogta a karomat és továbbra is vigyorogva rángatott a parkoló felé. Én elégedetten nyugtáztam magamban, hogy láthatóan sikerült keresztbe tennem neki. Meg persze magamnak. A különbség annyi volt, hogy a sztorit én uraltam. Én mondhattam meg mi lesz. Egyenlőre.

- Ezt most miért csináltad? -kérdezte összevont szemöldökkel, mikor végre elértük az autóját, ami eltakart minket. 

- Mert mindenki ezt gondolta. -vontam vállat mosolyogva.- Én csak kimondtam.

- Bosszú. -értette meg végre az a kis csökönyös esze.- Te bosszút állsz a medencés dolog miatt!

- A bosszú olyan csúnya szó. -húztam el a számat kissé gyerekesen, miközben elindultam parkoló vége felé.- Inkább mondjuk úgy, hogy: Visszafizetem a szívességet.

Nem néztem hátra mikor elsétáltam tőle. Akkor sem, mikor hallottam, hogy nevet. Ahogyan akkor sem, mikor felzúgott a kocsija motorja, vagy amikor már az utcán lépkedtem, ő pedig a másik irányba fordulva dudált nekem.
A bosszú tényleg túl melodramatikus szó lett volna arra, amibe belekezdtem, de jól esett. Nem akarok én semmi nagyot, vagy szenzációsat, amire minden pletykás egyből ráharapna, csak szeretném egy kicsit megleckéztetni. Az pedig, hogy van rá két hónapom, elég sok lehetőséget ad.

Sajnos a világ nem akart nekem túl sok gondolkodási időt adni. Mivel a gondtalanság amúgy sem volt igazán az erősségem, csak egy kicsit akadtam ki, mikor beléptem a házunk ajtaján.
Anya a konyhapultnál ült és a tabletre meredt. Azonnal megdermedtem, ahogyan megláttam. Hegyeztem a fülemet, hátha meghallom a szokásos videó hangjait, mikor én, anya és apa még boldogok voltunk, én pedig a nyolcadikos bálom miatt teljesen euforikus hangulatban nevettem bele a kamerába. De nem jöttek felőle hangok.

"Most nem fordulhatok vissza! Oda kell mennem és el kell beszélgetnünk." -gondoltam mérgesen.

Levettem a csizmámat, a kabátomat felakasztottam, a táskámat pedig a kabátom mellé akasztottam. Nagy levegőt véve léptem be a konyhába, ahol anya nem nézett rám azonnal. Egy pillanatig még a tabletre meredt, mielőtt hatalmasra nyílt szemeit rám emelte volna. Valami nem volt rendben.
Az elhatározásom, hogy most beszélek anyával, arról ami apával történt és a mostani helyzetünkről, egy kipukkadt lufi eleganciájával szállt el. Kipukkadva, fing hanggal szállt el a fülem mellett és landolt a kukában.

- Mit nézel anya? -kérdeztem, a hangom pedig legnagyobb meglepetésemre könnyed volt és nyugodt. Anya, habár finoman szólva is gyerekesnek látszódott, valójában nagyobb terhek voltak a vállán, mint bárki is gondolná.

A munkája, a háztartás és főleg az, hogy engem védjen. Főként attól a mocsoktól, amit apa hagyott maga után. Főleg a hírektől.

- Egy cikket. -mondta sóhajtva és meglepően őszintén.- Egy cikket, amit normál esetben nem szeretném, ha látnál.

- De most valamiért megmutatod? -kérdeztem óvatosan. Nem akartam megijeszteni, vagy elbizonytalanítani. Nincs sok lehetőségem olvasni arról, ami apa körül történik, mert a neve minden keresőnkben le lett tiltva. Ahogyan az enyém is.

- Igen. -fordította felém a gépet, majd felállt és a hangok alapján elment fürdeni. Én pedig leültem és megpróbáltam elolvasni a cikket.

"Mi történt Hannah Moserrel? Mi történt Eric Black-kel? Vagy inkább mi történt KÖZTÜK?"

Eddig jutottam. Aztán sóhajtva lefordítottam a tabletet és felmásztam a szobámba. Megálltam a tükör előtt és a szemembe néztem.

- Molnár Hanna vagyok. -mondtam mélyen a szemembe nézve.- Egyszerű lány vagyok, aki azért költözött ide az anyjával, mert elváltak az apjától. Miért? Mert az apám beleszeretett Amerikába és többet akart. Mi nem.