Főcímlapon

39

Ervinnel kis városkánk egyetlen macskakövekkel kirakott kis terén üldögéltünk, a szökőkutunk káváján. A víz apró permete már meglátszott a télikabátjaink hátán, de túl jól szórakoztunk ahhoz, hogy ez érdekelhessen minket.
Egy hét telt azóta, hogy...nos, az eset óta. Erik nem lépett velem kapcsolatba, én pedig képtelen voltam írni neki. Személytelen lett volna. Felhívni azonban nem akartam, mivel a szolgáltató szerint egy másik kontinensen tartózkodik éppen. Őszintén fogalmam sem volt róla, mégis mit művel, vagy hol és kivel.
Úgy éreztem magam, mint egy szivacs. Egy nagyon kifacsart szivacs. Ám azóta eltelt már egy hét, én pedig lekötöttem magam. Nagy segítség volt ebben Ervin, akinek mindenről beszámoltam. Szívesen segített abban, hogy elvonjam a figyelmemet a témáról. Legalábbis amíg Erik hazatolja a seggét. Ha egyáltalán  visszajön még valaha...

Ervin segített, ahogyan Kitti, Dominika és Soma is. Ott voltak, meghallgattak és együtt elszidtuk őt mindennek. De senki sem kérdezett rá a táskákra a szemem alatt, vagy a szomorú mosolyomra, akárhányszor megemlítette őt valaki. Arra sem, mikor azon a délutánon szótlanul feküdtem az udvarunk ritkuló gyepén, az eget bámulva és órákon keresztül nem voltam hajlandó megmozdulni. Télen. A hidegben.

Ervinnel a legújabb kedvenc időtöltésünk (a sorozatnézés közben Smarties zabálása után) a téren üldögélés lett. Egy kis extrával. Karácsony és a híres neves télibál közeledtével a párok egyre nyálasabbak és észrevehetőbbek lettek, még a nagyobb tömegekben is.
Mi pedig nem tudtuk megállni, hogy ne cikizzük őket egy kicsit hallótávukon kívül.

- Ohh, kedvesem kicsit lassabban, még nem ettem meg a csokimat! -biccentett Ervin egy pár felé, akik ugyanolyan szív alakú csokinyalókát ettek, ám mielőtt a srác befejezhette volna, a lány rámászott és meg akarta csókolni, mire a fiú hátrahőkölt és próbálta védeni a kezével a csoki maradékát.

- A csokid? Komolyan a csokid választod az én fennhéjázó, idegesítő társaságommal szemben? -vinnyogtam halkan.

- Mindenképpen. -dörmögte válaszul Ervin és újabb pár után nézett.

- Ott, nézd! -böktem egy újabb kiemelkedően furcsa pár felé.

Egy neonkabátos páros volt, rózsaszín, illetve zöld pufidzsekikben, akik éppen egyik ruhabolttól szaladtak a másikig, egyértelműen a lánynak keresve a megfelelő ruhát a bálra. A csaj arca kipirult már a hidegtől és az izgalomtól, ahogyan a barátja kezét fogva ráncigálta egyik helyről a másikra. A srác arcán viszont nem tükröződött ez az érzés.

- Inkább lennék egy égő vulkán belsejében, áldozatibárányként, mint itt. -nevette el magát Ervin.

- Ráadásul ezek a kabátok is! Mi vagyok én, útjelző tábla? -tettem a homlokomra drámaian a kezem.

- Vagy egy hatalmas szövegkiemelő? -kuncogott.

- Dehogyis! Inkább egy LED reklám nappal! -annyira beleéltük magunkat, hogy majdnem beleestünk a kútba, úgy nevettünk, ezzel nem kis figyelmet magunkra vonva.

Ekkor megrezzent a telefon a kabátzsebemben. Belecsúsztattam a kesztyűs kezemet a végtelenül mélynek tűnő zsebbe és kihalásztam belőle a fehéren villogó mobilomat. 

- Nagyi írt. Kéne neki egy kis plusz segítség a gyerekekkel. -néztem Ervinre, aki beletörődve bólintott egyet. Véget ért a szórakozás.

- Akkor menjünk. -állt fel és nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon.

Csak lassan lépkedtünk, nem siettünk túlzottan, hiszen Nagyi nem volt messze a tértől, csak tíz percnyire, ha sétálsz. A hideg szél kicsit megcsípte az arcunkat, ahogyan a lánccal az úttól elzárt, járólapokkal kirakott járdán elhaladtunk a ruhabutikok és kávézók hada mellett. Felettünk az égen a felhők elsötétedtek, esővel fenyegetve minket, holott már a havat se bántuk volna. A Nap viszont fényesen sütött bele a retinánkba ezzel kedvesen kiégetve azt.
Már majdnem odaértünk Nagyihoz, mikor az egyik bolt bejárata felől halk csilingelés hallatszódott és egy felháborodott horkantás. Egy horkantás, amit bárhol felismernék.

- Sziasztok! -integettem a cukorkaboltból kitrappoló Somának és Kittinek.

A hideg miatt ők is nyakig begombolkozva indultak útnak aznap délután. Soma annyira be volt burkolva kesztyűbe és sálba, hogy az arcából csak akkor kezdett el látszani valami, mikor nem kis erőfeszítéssel lejjebb húzta a sálját. 
Vidáman indultam meg feléjük és húztam magammal a kissé hezitáló Ervint is. Végre bemutathatom őket egymás...

- Ervin? -kérdezte Soma meglepetten.

- Soma? -kérdezett az vissza félősen.

- Ismeritek egymást? -döbbentem meg egy fokkal jobban, mint legjobb barátom.

- Ti honnan ismeritek egymást? -kérdezett ő vissza szinte támadóan.

- Nagyinál találkoztunk. Vagyis nekem csapott egy ajtót. -magyaráztam.- Ő az unoka-unokaöccse. Bonyolult. Na és ti?

Először egyikük sem szólalt meg, csak egymás szemébe bámulva várták, hogy a másik belekezdjen. Végül, mikor már nekünk, kívülállóknak kezdett kínossá válni a dolog, Soma kinyitotta a száját.

- Gamerek vagyunk, a neten csetelgettünk, meg öltünk orkokat. -törte meg a monoton szemezést, hogy rám nézhessen.- Élőben is találkoztunk már, de nem tudtam, hogy ismeritek egymást.

Kitti gyanakodva kezdte el méregetni a barátainkat. Először Somán vezette végig a tekintetét, majd Ervinen, aki feszengve várta a reakcióinkat. Végül Kitti rám nézett és kérdőn felvonta a fél szemöldökét.

- Hát jó...de nekem sietnem kell...-léptem el oldalra, Kittibe karolva, majd egyszerre fordultunk szembe az újfent egymást kérdőn bámuló barátainkkal.- Akkor...majd...találkozunk...

A csizmáink hangosan csapódtak a hideg kőhöz, ahogyan egyre gyorsabban szedtük a lábainkat. A sarkon befordulva azonban satufékkel megálltunk és visszadugtuk a fejünk búbját, hogy lássuk mi folyik a fiúkkal. Nem csináltak mást, csak egymás szemébe bámultak. Aztán Soma suttogott valamit, amit nem értettünk, mire Ervin mosolyogva bólintott. A páros elindult vissza a tér felé.

- Hát ez meg mi a krumpliszsák volt? -döbbent meg Kitti.

- Fogalmam sincs. -ráztam meg a fejemet értetlenül.- De nem most fogjuk kideríteni. Szaladnom kell Nagyihoz.