Főcímlapon

42

- A legutóbbi alkalommal, mikor ruhát válogattunk nem alakult valami fényesen a dolog. -dugtam ki a fejem a fekete bársonyfüggöny mögül, visszagondolva az első bulimra, amit Erikkel töltöttem. Gyanakodva húztam össze a szemem.- Ugye nem hozol balszerencsét Meme?

- Szerintem legutóbb igen is szerencsét hoztam, ami a ruhát illeti. Az, hogy béna vagy a pasizásban nem az én saram. -vont vállat és intett idegesen a függöny felé.

- Burn. -nevetett fel Soma immár nem először.- Meme hat, Hanna nulla. A meccs eldőlni látszik hölgyeim!

Kelletlenül csattogtam ki a próbafülke elé és dobtam le mérgesen a szoknyához tartozó tülltengert. A lábaim már remegtek a fáradtságtól és a fejem is elég kába volt már, de a barátaim egyszerűen nem hagyták annyiban a dolgot. Hiába állt jól egy ruha, mivel nem voltak tökéletesek ezáltal nem is szabadott kibérelnem őket. Így ragadtunk hát itt, egy órával a zárás előttig, továbbra is az estélyik közt matatva. Szerencsémre már csak két ruha volt vissza a tengernyiből, amit idehordtak nekem. 
Amelyik éppen rajtam volt, nem tartozott azok közé a darabok közé, amiket az ember bárhová is felvenne egy ekkora eseményen kívül. Ám még így is elég feltűnőnek hatott. Az egész darab egy hatalmas szögletes kivágással kezdett. Ez a pántokat annyira a vállam szélére szorította, hogy csak a szerencsén múlott a helyükön maradásuk. Onnan indult ki egy lefelé bővülő, csipkéből és szaténból készített ruhaujj, teleszórva strasszokkal. A csípőmet és a bordáimat ugyenezekkel a strasszkövekkel kirakott madárminták övezték, habár ezek csak közelről tűntek madaraknak. Éles ellentétben a teljesen tüll és matt anyagból csíkokban összevarrott szoknyarésszel, ami jó egy és fél méteres körzetben terült el körülöttem.

- Utálom. -az unalom csak úgy sugárzott a pókerarcomról és hajlott tartásomból.

- De miért? -csillant fel Kitti szeme.- Olyan vagy benne, mint egy hercegnő, akit lehányt a gyémántból készült cirkuszi sátor.

Keresztbe tettem a karjaimat majd egy jól irányzott perdüléssel elrántottam magam után az engem a külvilágtól elválasztó fekete anyagot. Addig matattam a hátam mögött, míg végül egy szalagot nem találtam, aminek a megrántásával a kínzóeszköznek is megfelelő ruha egyetlen mozdulattal a földre hullott. Onnan felemelve szembesültem csak igazán a strasszok és minden más súlyával, amik hirtelen engem is a föld felé rántottak. Alig bírtam visszaakasztani a vállfára.

- Ez az utolsó ruha mára, jó? -kiáltottam ki és nyúltam ezzel egyidőben a háttérbe szorult ruhakölteményért.

Két részből állt össze, akárcsak egy kirakós különálló, de tökéletes harmóniában összeillő darabkái. Voltak rajta virágok, hálós rész, csipke, tüll...és az egész sötétkékben ragyogott.

Azt hiszem megtaláltam, ami nekem kell.

*****

- Szóval azt állítod: Erik Amerikában van, mert a családjának fontos üzleti ügyeket kell intéznie? -vontam fel az egyik szemöldököm, mialatt Ervinnek sikerült végre összekevernie a mogyorós McFlurry-t, amit vettem neki.- Mégis mi a nyavalyáért megy amiatt az egész család? Nem lenne elég csak egy ember?

- Nem tudom. -emelte fel mindkét kezét tehetetlenségében.- Csak annyit sikerült kifacsarnom az informátoromból, hogy pár hétig még nem jönnek haza.

- Szóval már informátoraid is vannak, mi? -húzódott félmosolyra a szám.

Ervin kis kirohanásának nem is egy előnyére derült fény, mióta jobban megismertem. Az apáink elhordása mindennek csak hab volt a tortán, de ő olyan infókhoz is hozzáfért, amikhez én nem. Mondjuk például mindig meg tudta mondani nekem hol van az apám és mit akar tudni rólam. Én pedig a kémkedős incidens visszatörlesztése érdekében mindig választ is adtam az ilyen kérdésekre, habár mindegyik távol állt a valóságtól. Ezen felül Ervin egy, az apáink által felbérelt, kérdéseket soha fel nem tevő magánnyomozóval is kapcsolatban állt, aki segíteni tudott nekem, hogy...miben is? 
Lenyomoznom a srácot, akibe meglehet, hogy beleestem? Nem. Ne-he-he-hem. Nem. Csak abban, hogy megtudjam visszajön-e valaha, vagy inkább el kéne átkoznom, elégetnem az emlékeit és tovább lépnem. Mint ahogyan minden átlagos lány is teszi. Természetesen.
Egy nagyot szippantottam a jegeskávémból, mielőtt újra kinyitottam volna a számat.

- És, nem tudod, hogy... -nem tudtam feltegyem-e a kérdést, vagy hogy egyáltalán tudni akartam róla bármit is. Valójában semmi okom nem volt felőle érdeklődni, mégsem tudtam megállni.- "Vele" mi van? 

Ervin pontosan úgy nézett rám, mint aki már számított erre a kérdésre és fel is készült rá. Az apáinkról folytatott beszélgetésink általában abból álltak, hogy elpanaszoltuk a másiknak milyen volt az élet velük, ha turnéra mentek, vagy mikor hazajöttek és egy hétig olyan szag terjengett a házban, mintha egy izzadt szeszkazánt bőrbe csomagoltak volna, azt meg olajba forgatták volna. Szóval rettenetes. Ennek ellenére voltak szép emlékeink. Apró igazgyöngyök a showbiznisz végtelen tengerében. 
Mondjuk az utolsó karácsony, amit egy családként töltöttünk. Apa kivételesen otthon volt, a rajongói pedig aznap valamilyen csoda folytán békén hagyták az apartmanunkat. Igazi karácsonyfát vettünk, azt együtt díszítettük fel, mintha minden rendben lenne. Még csak nem is veszekedtünk azon, hogy a balesetem miatt három ember szíve és két ember álma is összetört. Nem borult ránk a válás és a kimondatlan sérelmek árnyéka. Csak...voltunk. Ahogy mindig is lennünk kellett volna. Abban az évben csak apró, kézzel készített ajándékokat adtunk egymásnak. Aztán a következő évben minden tönkrement.

- Megvan. -vont vállat Ervin óvatosan.- A héten indul egy turnéra, a végén pedig jótékonysági koncertet ad a gyermekkórházak egyikének.

- Melyiknek? -a hangom halk volt, nem is ok nélkül.

- Azt hiszem valami olyasmi a neve, hogy McClarice...nem McClementine...

- McClairence? -pislantottam rá szomorkásan, ahogyan bólintott egyet.

Jól sejtettem. Ez volt az a kórház, ahol a baleset után hónapokig ápoltak. Az apám üzenetet akart közvetíteni felém. Csak nem egészen értettem még mit...