Főcímlapon

14 (Erik)

Az emlékek hatására, az első dalomat dúdolgatva vágtattam le a lépcsőn, immár száraz és ami lényegesebb, fekete hajjal. Éppen a konyha mellett száguldottam volna el, mikor megéreztem AZ ILLATOT. Igen. Ez, amire én gondolok nem csak egy illat, hanem minden illatok legfenségesebbike. Anya az itthoni konyhafőnök, de szinte sosem főz tekintettel arra a temérdek időre, amit a gyerekekkel tölt egy közeli iskolában. Nem panaszkodom, imádom azokat a kis rosszcsontokat.

- Hmm...-hajoltam be az ajtófélfánál fogva.- Mi ez a remek illat?

- Ez, kisfiam, a legfinomabb meggyespite, ami valaha készült eme földkerekségen. -mutogatott cukros kézzel a levegőben.

- És milyen alkalomra készül? -támaszkodtam meg zavartan az ajtóban.

- Nincs semmiféle alkalom! -mondta nyomatékosan.- Csak sütögetek.

- Aham. -mondtam nem valami meggyőzően, majd az órára nézve sóhajtottam egyet.- Most az egyszer megúsztad a faggatózást, mert sietek, de még beszélünk!

- Hát hogyne fiam, hogyne! -nevetett, teljesen biztosra véve, hogy ebből nem lesz semmi. Mondjuk pár szelet meggyespitével biztosan le tud fizetni.

Kilépve az ajtón hűvös szél fújt be az ingem és a dzsekim alá, amit az egyre inkább lehűlő őszi időjárásnak köszönhettem. Mostanság egyre korábban nyugodott le a nap, ezzel hosszú árnyékokat vetve az aszfaltra.
Mivel már lassan délután hat volt, ezek az árnyékok lassan eltünedeztek és mire Hannáék házához értem, már nem is lehetett látni őket, átadták helyüket az esti sötétnek.

A visszapillantó tükörben ellenőriztem a hajam, már amennyire a fényviszonyok engedték, majd kiszállva a kocsiból felkocogtam a bejárati ajtóhoz és becsengettem.
Nem telt el túl sok idő és már meg is hallottam a sarkak koppanását, amint az ajtó felé közelednek, majd lenyomódott a kilincs és kitárult az ajtó.
Az eddig életjelet nem mutató utcai világítás abban a pillanatban kapcsolódott fel, mikor megláttam, ezzel reflektorfénybe vonva őt.

Egy percre elfelejtettem levegőt venni. Eddig is tudtam, hogy Hanna szép lány, de abban a pillanatban egy egészen más Hannát ismerhettem meg.
Egy magassarkú csizma volt rajta, a felett pedig elég sokáig szabadon hagyott karcsú lábak, amikről sejtettem, hogy sok évnyi edzés eredményei. Aztán jött a ruha. Jesszusom, az a ruha egyszerűen tökéletes volt rajta. Fekete volt, az oldalán egy csíkkal, amiről nem tudtam leolvasni a feliratot, de nem is érdekelt annyira, mint a lány alakja, amit kiemelt. Ugyan a ruhából nem láttam ezen felül sokat, mert Hannán egy bőrdzseki volt, de még így is észrevettem, hogy a ruha a nyakánál ért össze.

- Szia! -nyögtem ki végül.

- Szia! -mondta ő, már egy fokkal határozottabban.- Akkor megyünk?

- Hölgyem. -álltam félre az útból és engedtem le magam előtt a lépcsőn, majd a kocsihoz kísérve kinyitottam annak ajtaját.

Az autóban ülve azonban ránk telepedett az a bizonyos kínos csend, amit mindenki elkerül, ha teheti. Mi nem tudtuk.
Én személy szerint csak két dologra tudtam koncentrálni. A vezetésre és arra, hogy ne  bámuljam meg a mellettem feszengő lányt. Azonnal beszélgetést kellett kezdeményeznem!

- Szóóval....-kezdtem bele teljesen meggondolatlanul az egyik piros lámpánál, de semmi ötletem sem volt, hogyan is kéne ezt a mondatot folytatni.

- Szóval? -nézett rám.

- Nos, idáig jutottam. -mondtam ki az igazat. Az őszinteség a jó pillanatban igazán hasznos fegyver.- Te jössz.

- Mi van? -nevetett fel.- Te jössz? Folytassam az interjút, vagy mi?

- Nekem mindegy. -vontam vállat.