Főcímlapon

3

"Mit vegyek fel?"

Óóó.....az ominózus kérdés, ami minden egyes nő életét megkeseríti. Azt szokták mondani: nincs mit felvennem. Nos, ha nem bánjátok pontosítanám ezt a kijelentést. Nincs semmi, amit KEDVEM LENNE felvenni.

Valószínűleg ezért is toporgok már a szekrényem előtt jó tíz perce, úgy, hogy még hozzá sem nyúltam a ruháimhoz. Igen. Én egy ráérős ember vagyok.

- Kicsim, ha nem indulsz el öt perc múlva lekésed a fociedzést!

Na jó....ráérős ember vagyok, ha nincs ez a hülye cikk, amit kötelező megírnom!! Huhh.
Mivel ma már sajnos muszáj lesz hozzászólnom a focista barmokhoz, arra a következtetésre jutottam, hogy nem árt valami olyasmit felvennem, amiben akár még komolyan vesznek, vagy ha azt nem, legalább emberszámba megyek. Az, hogy tetszik e nekik a látvány nem igazán hat meg.
Tehát ruha. Ha nem akarok elkésni fel kell pörögnöm.
A választott darabok: egy fekete csőfarmer, egy fekete trikó, egy fehér és piros kockás favágóing, egy bordó sapka és egy fekete Converse. Sminkelni meg nem sminkelek, csak alkalmakkor.

Szóval miután túlléptem a ruhaválasztás traumáján, konkrétan legurultam a lépcsőn, majd Sonic a sündisznót játszva rohantam ki a házból.

- Szia anyu! Szeretlek! -kiáltottam, mire csak nevetés volt a válasza. 

Fél hétre már az egyetem kapuja előtt álltam és vártam, hogy Dominika megjöjjön a fotógéppel. Nem kellett sokat várnom, pár perc után meghallottam az ismerős hangot. A gyilkos sarkak koppanásait.

- Reggelt! -morogta. Néha már belegondoltam, milyen mikor vidám. Még sosem láttam.

- Gyönyörűségesen szép reggelt neked is! -vigyorogtam, ezzel húzva az agyát.- Mehetünk?

- Ja. -mondta, majd sarkon fordulva belépett a kapun.

A pályáig csendben tettük meg az utat. Én azon gondolkodtam, milyen is lenne Dominika, ha mosolyogna. Képes rá egyáltalán az arca, vagy csak valami grimasz lenne?
Ezzel szemben ő úgy sétált mellettem, mint akinek most lesz a kivégzése. Guillotinnal.

A szerepünk felcserélődött, mikor odaértünk a lelátóra. Eddig ugyan jó kedvem volt, most azonban minden életkedvem elszállt, mikor realizáltam, hogy nekem most egy egész órán át beszélgetnem kell az izomagyúak csapatkapitányával és a tartozékaival.

- Az edzővel beszéltél? -kérdeztem, elvéve a kamerát az ötcentis sarkakon járó bosszúálló angyaltól és nekiálltam beállítani.

- Igen. -nem volt valami beszédes kedvében, meg kell mondani.

- Remek. -jegyeztem meg "jókedvvel". Aztán eszembe jutott egy igen érdekes kérdés.- Amúgy miért is te jöttél fotózni?

- Nem jöttem. Te fotózol. -nézett rám egyértelművé téve, hogy ő bizony nem fog.

Eme érdekfeszítő párbeszédet nem folytathattuk, mivel megjöttek a srácok és az edző. Felálltam és az első sor egyik székén állva próbáltam megörökíteni a pillanatot.
Mivel még nem vettek minket észre, nem kezdtek el bohóckodni a kamerának, így remélhetőleg lesz egy jó kép, ami még élethű is.
Már fenn is voltak a pályán és játszani kezdtek, mikor az edző egy olyat sípolt, hogy majdnem leestem a harmatos székről ijedtemben.

- Srácok! -intett nekik, hogy jöjjenek ide.- Mától kezdve párszor lesznek rendhagyóbb edzéseink, mikor az iskolánk újságírói lejönnek és interjút készítenek veletek. Bemutatom nektek Molnár Hannát. -intett felém, mire kacsintottam egyet, ezzel egy röhögéshullámot gerjesztve köztük.- És a főszerkesztőt Juhász Dominikát.