Főcímlapon

47(Erik)

Felteszem mindenki túlesett már azon a természetfeletti érzésen, amit szüleink és egyéb felmenőink szeretnek úgy hívni: A Megérzés. Így, nagy betűkkel.
Amikor nem csak egy megérzésed van, hanem elfog egy érzés egy döntéssel kapcsolatban és ahelyett, hogy csak úgy derengene, mint a segítség egyfajta megtestesülése, átkapcsol benned valamit. Annyi sincs mint egy csettintés. Csak fogja magát és bekapcsol benned valami mélyen elrejtett motort, ami hirtelen beindul és eddig ismeretlen mennyiségű magabiztossággal nemcsak eldöntesz valamit, de azonnal végre is akarod hajtani.

Persze mindez lehetett annak a lehetetlen mennyiségű kávénak, energiaitalnak és a koncerteken átélt adrenalinlöketnek a hatása, ami az elmúlt pár hétben ért...de egyszer csak álltam egy még üres koncertterem színpadán és lelkiekben készültem fel az előadásra, mikor az agyam bejátszotta elém a pillanatot, mikor először megláttam Hannát. Késtem edzésről, mert Györgye megint kiakadt valamin, amit csináltam. Futva érkeztem meg a lelátóhoz az edző mellé. 
Ő pedig ott állt.
Unott arckifejezéssel, egy tollal meg lapokkal felszerelkezve és nekem fogalmam sem volt róla, mégis ki ez a csaj, vagy mit keres ott, de megfogalmazódott bennem egy gondolat: mi már találkoztunk. Aztán rám nézett, az arcán pedig elkezdtek megjelenni látható jelei az idegességnek és személyem iránti megvetésnek. Kifejezetten viccesnek találtam, hogy ő is hallotta már a rólam keringő pletykákat. Beszólásokon kívül nem is tudtam mivel előállni az első alkalommal, ellenben nem tűnt úgy, mint akit ez meglepett vagy éppen zavart volna. Tetszett az érdektelensége. 

Ez volt az az emlék, ami nyugtalanná tett, akárhányszor találkoztunk utána. Egyszerűen éreztem, tudtam, szinte ott volt a nyelvem hegyén hol és mikor találkoztunk, de sosem voltam képes kimondani. Aztán megálltam a színpad közepén és a reflektorfénybe bámultam, hagytam hadd vakítson el egy pillanatra...és ott volt.
Egy bulin voltam, ahová egy zenész hívott meg. Fiatalabb voltam, nem is nagyon szerettem inni, az egyik "haverom" mégis belecsempészett valamit az italomba. Kába voltam, nagyon is homályosan láttam, de valami sikerült megragadja a figyelmem. Egy szőke hajú lány, focimezben, piros meg lila csíkokkal a szeme alatt és értetlen, na meg mérges kifejezéssel az arcán. A tekintetem talán nem is időzött volna tovább rajta, ha nem hallom meg a beszélgetést, amibe éppen belelovagolta magát. Magyarul beszélt. Amerikában. Mivel ez volt az én anyanyelvem is, közelebb mentem, de nem tudtam kivenni a szavakat. Már elértem a lányt, mikor egy kéz megállított. Sok nincs meg a buliból, fekete foltokból áll az egész, de annyi még rémlik, hogy a lány felém fordult...és pont úgy nézett ki, mint Hanna.

Sosem hittem a sorsban. Ez tény. A színpadi reflektor lehetett az oka, vagy a fáradtság, de fogtam magam, leültem a fapadló kellős közepére és telefonhívást indítottam. Először felhívtam Nagyi árvaházként üzemelő hajléktalan szállását és kapcsolatba léptem Nagyival, aki egy darabig valami szerelmi történetről magyarázott, meg az ő kis Hannácskájáról, csak aztán árulta el az unokája telefonszámát. Ezután őt hívtam. Emlékeztem, hogy Kitti egyszer említette a fura barátságot eközött a kettő közt, szóval egy próbát megért. Mikor felvette a telefont, először meglepett volt és a hangja is levegőhiányról árulkodott. Mint aki most futotta le a maratont. Némi győzködés és a háttérből jövő mély hang segítségével, bárki volt is az köszönöm, sikerült rábeszélnem, hogy vigye el Hannát az ő idejük szerint szerda délután a központ egyik éttermébe, ami elég feltűnő ahhoz, hogy én is odataláljak.
Aztán hívtam a légitársaságot. 

A koncerttel együtt kerek 12 órámba telt, mire odaértem. De ott voltam.

A FALATOZÓ étterem ablaka előtt, kezemben egy pár női csizmával és a leghülyébb, legőszintébb vigyorommal az arcomon. Első pillantásra nem is vettük észre egymást Hannával. Ugyanis hirtelen szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ez az Ervin gyerek akár a tükörképem is lehetne, ha ugyanúgy öltözködnénk.

Aztán meglátott. Az addigi mosoly, amit viselt lefagyott az arcáról és szúrós, döbbent tekintettel nézett rám. Valamit mondott Ervinnek, de a szemét nem vette le rólam. A kabátját bent hagyva, óvatosan kinyitotta az ajtót, lesétált a lépcsőn és tőlem biztonságos távolban megállt. Még mindig ugyanúgy nézett engem és teljesen biztos, hogy én is még mindig ugyanazt a levakarhatatlan vigyort viseltem.

- Mit keresel itt? -a kérdése kifejezetten bántón hangzott, én valahogy mégsem tudtam megsértődni. A kezei ugyan össze voltak kulcsolva maga előtt a hideg miatt, még így is tudtam mit tenne, ha lehetne. A kardigánja ujját húzogatná, mert ideges.

Elgondolkodtam a válaszomon, mielőtt bármit is mondtam volna. Nem tudtam mit keresek ott. Azzal kéne kezdenem, hogy bocsánat, amiért megcsókoltalak, aztán otthagytalak az út kellős közepén vagy inkább azzal, hogy zavarosan, de emlékszem, hol találkoztunk először? Ja és akkor éppen be voltam valószínűleg rúgva, mert a haverjaim megbuherálták az italom. De amúgy jó találkozni. Kínos mosoly?

- Visszahoztam a csizmádat? -kérdeztem inkább helyette, felemelve az említett tárgyat, amit még az első alkalmak egyikével hagyott nálam, én pedig ott tartottam. Azt gondoltam egyszer majd muszáj lesz átjönnie érte, szóval, ha elszúrok valamit is lesz indokom találkozni vele. Nos, nem kalkuláltam el magam.

Ahogy közelebb lépett és elvette a pár lábellit, akaratlanul is közelebb hajoltam hozzá. A szőke haja, mint mindig, most is kócosan lógott a vállára, a szemei viharos szürkéi óvatosan pillantottak fel rám. Érezte, hogy közelebb dőltem, de egyszerűen nem bírtam ellenállni. Emlékeztem még a csókra és arra is mennyire meg akartam ismételni, de a való világot nem tudtam sokáig távol tartani magunktól. Sok minden volt, ami miatt lehetetlen lett volna a második csók, ezeknek a problémáknak egy részét pedig én okoztam.
A pillanat, mintha évekig tartott volna. Ám ennek ellenére gyorsan szakadt meg.
Hanna szemei tágra nyíltak, kikapta a kezemből a cipőit és egy pillanat múlva már sehol sem volt.

Elfutott.

Mármint nem képletesen távolabb ugrott tőlem, meg ilyen baromságok. Szó szerint elfutott. A dzsekijét meg otthagyta Ervinnél, aki kilépve a falatozóból, már nyújtotta is felém. Én viszont még mindig megfagyva álltam az arra sétálók közt.

- Mire vársz még? -szólt oda nekem Ervin.- Menj már utána!

Felocsúdtam. Mintha az utóbbi félévben a semmit kapkodtam volna, miközben körülöttem mindenki arra figyelmeztetett, hogy hagyjam abba. Aztán elkezdtem rohanni, immár Hanna kabátjával a kezemben. És akkor rájöttem:

Ervin volt az első, aki arra bíztatott, hogy ne hagyjam futni, amit igazán akartam.