Főcímlapon

20

Három nap. 72 óra. 4.320 perc. 259.200 másodperc.

Ennyi ideig voltam képes elkerülni Eriket. Mármint ne értsetek félre, nem én kerestem fel, egyszerűen csak eddig sikerült elkerülnöm a találkozást.
Őszintén megmondva elég nehéz dolgom volt.
De kezdjük az elején. Pontosabban kedden.

Na szóval, nagyon szép napra virradt a reggel. Az órám idegesítő pittyegése helyett a napsütés keltett fel, anya már előre készített nekem reggelit. Csodával határos módon, egyszerű omlettet. Kilépve az utcára pedig minden szép volt, csendes és nyugodt. Következtetésképp mosolyogva indultam meg az egyetem felé.
A mosoly csak akkor hervadt le az arcomról, mikor egy magas, fekete hajú alakot pillantottam meg az egyetemi kampusz kapujában. Megtorpantam. Habár nem lehettem benne biztos, hogy ő az, valamiért az a megérzésem támadt, hogy mégiscsak. Nem láttam belőle sokat, szóval az általános vonások alapján kellett döntenem. Fekete haja, magas, de kigyúrt alakja és széles válla mindenképpen Erik benyomását keltette. Még akkor is ha csak reggel hét óra volt. De a végső tanúbizonyságot az idegesen járó lába adta. Nem csak úgy topogott vele, ahogyan normál emberek tennék, hanem különféle labdacselek mozdulatait ismételte magában. Ha nem tudtam volna focizni, simán néztem volna egyszerű lábrángásnak.

Hogy rövidebbre fogjam a mondanivalóm, a lényeg az, hogy kedden először is a kapuban várt. Aztán a harmadik előadás előtt a terem ajtajában. Annyi szerencsém volt csupán, hogy az egyik professzora arra járt és valami nagyon fontos dolgot akart vele megbeszélni. Végül azonban a parkolóban sikerült majdnem elkapnia. De úgy tűnt, a szerencse az én pártomat fogta.

Soma aznap nem vitt minket haza, megint fotózott, ezúttal az Arany triónak, szívességből. Szóval Kitti sem várt engem, mert ő segített be a szülei kávézójában. Dominika meg...hát, hogy úgy mondjam, Dominikáról sosem tudtam, hogy hol van. Mindig a semmiből bukkant elő és oda is tért vissza, ha már nem volt dolgunk. A délutáni programjai pedig ugyanolyan rejtélyek maradtak számomra, mint a fizika, vagy éppenséggel a világűr, ha nagyban gondolkodom.
Egyedül meneteltem tehát hazafelé, mikor egyre közeledő dobbanásokat hallottam meg, amik az én irányomba tartottak. Nem sok embert ismertem, aki ennyire trappolt, vagy akár valaha is sietett volna. Meg amúgy is tiszta paranoia voltam, szóval én is rákapcsoltam, amennyire csak a lábaim engedték.
Aztán mintha az engem követő személy hirtelen nyomott volna egy satuféket.  Hátra néztem és láss csodát! Erik valóban lefékezett, méghozzá az elé toppanó vörös ciklon miatt, aki annyira fel volt háborodva, hogy nem csak össze-vissza hadonászott a kezével, hanem még az arcán is legördült pár könnycsepp. Valószínűleg meg is sajnáltam volna, ha akkor nem látom meg Erik arcát, aki engem, csakis engem bambult és úgy szuggerált, hogy szinte éreztem, ahogyan egyre nehezebb távolabb lépnem. Aztán a pillanat megtört, mikor a vörös ciklon pofon vágta, mert nem figyelt rá. Én pedig, látva az alkalmat, bevallom, amilyen gyorsan csak tudtam bekanyarodtam a felénk vezető utca sarkán és hazáig futottam.

Aztán jött a szerda. Aznap már gyanakvással telve indultam meg az utamra. Fel sem merült bennem még csak a halvány remény sem, hogy Erik felhagyna az üldözésemmel. Sőt! Arra számítottam, hogy aznap még nehezebb lesz bejutnom az első előadásomra. Nem is tévedtem.
Ugyan elindultam a kapu felé, de eszembe sem jutott, hogy ott bejuthatnék. 
Amint látóhatáron belül volt, már meg is pillantottam egy igen magas srácot, aki ugyan nem maga Erik volt, a focicsapat tagjaként feltételezem, önként segít annak a baromnak. Szóval sarkon fordultam, habár tudtam, a parkoló felőli bejáratnál is állni fog valaki. Feltehetően maga Erik. 
De nem. Legnagyobb meglepetésemre az ikrek támasztották a kapu két felé, nehogy kidőljenek. Nem ijedtem meg, hogy esetleg a csapatkapitány is a közelben lesz, magabiztosan, sőt inkább dühösen indultam meg a kapu felé. Merjenek csak megállítani!
Köszönés nélkül suhantam el előttük. Először észre sem vették, hogy én voltam az, de pár másodperc után egy kar elkapott.