Főcímlapon

29

Tudjátok, kifejezetten kellemetlen és nagy szívás, mikor az ember képes úgy elszökni egy srác elől, hogy a cipőjét az illető bejárati ajtajánál hagyja, ő maga pedig a kert hátsó kapuján és a szomszéd télikertjén keresztül próbál eljutni az otthonáig, ami három, akkor igenis hosszúnak tűnő és szúrós kavicsokkal teledobált utcával messzebb lakik.
Mire hazaértem, a természetéből fakadóan szürke zoknim valami sárosbarna, szinte fekete csomóvá változott, a talpam égetően piros volt, a fejem pedig ezzel a színnel kelt versenyre.

- Jesszusom! -kapott a szájához anya, mikor hazaérve rám nyitott a földszinti fürdőben, miközben a talpamat próbáltam kíméletesen lemosni.- Te meg mi a fenét műveltél?

Tudni kell, hogy anya ápolónő és habár általában nem lehet róla megmondani, de felelősségteljesebb szülő, mint akármelyik másik ezen az elcseszett bolygón. A nevelésről már persze letett, ahhoz túl idős vagyok, hogy mindig megmondja mit tegyek, de ettől még nem szűnt meg gondoskodó anyának lenni.
Letérdelt mellém és egy számomra ismeretlen gyógyszeres tubust húzott elő a táskájából, majd anélkül, hogy egyetlen rosszalló pillantást vetett volna rám, lazán belekente a kenőcsöt a talpamba és rám pillantva várta a hatást.

- Azt a durva! -szisszentem fel, ahogyan a krém hatni kezdett, majd egy szempillantás múlva már nem is éreztem a lábfejemet. Félve emeltem fel a tekintetem, majd ahogyan megláttam anya kíváncsi, ámde aggodalmas pillantásait azonnal újra a lábfejemet kezdtem el vizsgálgatni.- Tudod, szerintem előző életeben vajákosnő lehettél.

- Ennyire nem akarsz beszélni róla, hogy mit történt a lábaddal? -kérdezte félig felvont szemöldökkel.

- Nos, cipő nélkül jöttem haza. -válaszoltam nyugodtan.

- Az ősz kellős közepén? -kérdezte azon az igazi anyai hangon, ami felért volna egy üvöltéssel is csendesebb napokon.

- Igen. -mondtam, de nem néztem rá.

- Mondd csak kedves kislányom! Neked teljesen elment az eszed? -a kérdése úgy hatolt át rajtam, mint kés a vajon, holott még csak meg sem emelte a hangját.- Tudod hányféle betegséget kaphattál volna el?

- Sokat. -feleltem csendesen.

- Hanna. Szeretlek. Éppen ezért most arra kérlek, hogy menj fel a szobádba és pihenj le. Holnapra a talpadon lévő horzsolások nagy része el fog tűnni és megint nyugodtan fogsz tudni járni. -ezzel kiment, engem egyedül hagyva a nagyon is hangos gondolataimmal.

Be kell vallanom: az élet ritkán oszt nekem jó lapokat. Sok dolog volt, amit az idáig vezető utamon elvesztettem, olyan dolgokat, amik akkoriban nélkülözhetetlennek tűntek. Valamilyen oknál fogva, nevezhetjük akár a sors hívásának, én mégis mindig küzdöttem azért, hogy talpon maradjak. Valamilyen oknál fogva mégis mindig ellenkeztem. Továbbra is felálltam, akárhányszor kaptam gyomrost az élettől az engedetlenségem miatt. 
Akkor, a kád mellől is felálltam. Minden egyes lépéssel megszenvedve, egyesével tettem előre a lábaimat. Nem kértem segítséget anyától. Csendesen szenvedve felmásztam a szobámig és beleestem az ágyamba. Álom persze nem jött a szememre. Ahhoz még korán volt. Így a csendben nem volt más társaságom, mint a gondolataim, amik állandóan egy pontba tértek vissza. 

Az apámhoz.

Sebastian Moser világsztár. Ezt sosem kérdőjeleztem meg, főleg azért sem, mert szinte minden nap elmondta nekem valaki. Legyek büszke arra, hogy egy ekkora ikon lánya lehetek! Emeljem csak meg az állam, ha a közösség elé állok, mert csak nagyon keveseknek adatott meg a szerencse, hogy Sebastian Istenkirály Moser mellett állhatnak!
Én pedig mindig boldogan engedelmeskedtem. Egészen amíg tinédzser nem lettem. A lázadó korszakom egészen más irányt vett, mint azt az apám remélte. A kis családi hármasunk ugyanis éltette a lázadást, a rock-ot és minden a tömegből kitűnő, kirobbanó dolgot. Ami azt illeti, az apám már gyerekes izgalommal várta a pillanatot, mikor meghallja, hogy ittam, elloptam egy kocsit, vagy valami olyasmit csináltam, amit ő is ilyen idősen.
Én azonban egészen más ellen lázadtam. Én a káosz ellen kezdtem el fellépni. Az általában fekete ruháim szépen lassan lecserélődtek fehér, vagy világoskék színűekre. A jegyeim nemhogy romlani kezdtek volna, állandóan javultak és szép lassan iskolaelsővé emelkedtem. A jókislányos imidzsemet azzal tettem tökéletessé, hogy a sport mellett, a foci mellett, amiben szintén kiemelkedő voltam, elkezdtem zenélni. De ezt sem úgy csináltam, ahogyan az apám.
Nem. Én a rock örökös ellentétét és ellenségét, a komolyzenét választottam. A zongora úgy vonzott, mint fény a lepkét. Mikor először leültem egy mellé, egyből le tudtam játszani, amit az otthagyott kottán láttam, hiszen ilyenek közt nőttem fel. A zenetanár egyből kisajátított magának. Minden nap találkoztunk és gyakoroltunk, egészen addig, amíg már nem tudott újat mutatni. 

Szóval a lázadásom a káosz ellen egy az egyben beteljesedett.

Aztán jött az apám és felrúgott mindent. A káoszt két kézzel zúdította rám, egészen addig, amíg rá nem jött, milyen következményeket okozott a közbenjárása.

De erre nem is akartam gondolni. Pedig apa jó ember volt. Habár minden problémáját, amit a hírnév okozott neki, a rockban tombolta ki és a fejét mindig a káosz közepébe dugta, mint valami rossz strucc, a magánéletében, amiben én is léteztem, nagyon rendes és figyelmes apuka volt. Minden koncertjére elvitt, de csak akkor, ha az nem akadályozta a taníttatásomat, vagy a programjaimat. A közönség elé csak akkor engedett ki, ha megbizonyosodott róla, hogy bírni fogom a terhelést és anya is beleegyezett. Sok olyan emlékem van, hogy egy-egy koncert, vagy dal végén a karjába kap és megpörget az egész világ előtt, mert szeret és büszke rám. Vagy éppen biciklizni tanít a turnébusz előtt, egy fülledt nyáron, mert a sivatag közepén sikerült lerobbanunk egy "rövidebb út" közben. Vagy arról, ahogyan különféle hangszereken tanít zenélni. Minél hangosabb volt egy dob, én annál jobban bántam vele. 
De az én kedvencem mégis az, mikor egy basszusgitár halk rezgéseire aludtam el, miközben apa rajta játszott. Emlékszem a füstös és férfidezodoros illatára, ami belengte a környezetét. A kedves dúdolására, ami a Beatles szövegét tartalmazta és turbózta fel a rock szintjére. Én pedig a legnagyobb nyugalomban alszom el a lábára fektetve a fejem, amíg Zénó, lassú dobolással beszáll apa rögtönzött altatódalába.

- Te is rá gondolsz, igaz? -kérdezte halkan anya, miközben leült az ágyam szélére. Nem is vettem észre, hogy bejött.

- Igen. -suttogtam és felnéztem rá.- Elénekelnéd?

Ő pedig csak bólintott egyet és végigsimított a hajamon. Anya hangja volt olyan szép, mint akármelyik másik popsztár hangja, akiket az elmúlt években kapott fel a világ. De ő sosem kérkedett vele, nem akart hírnevet. Inkább ápolónő lett, aki kórházakban és sürgősségiken forgolódva segít a sebesült embereknek.
Habár minden nap sebeket varr össze és orvosoknak segít, vannak olyan sebek, amiket még ő sem tud befoltozni. De nekem az is elég volt aznap, hogy mellettem ült és elénekelte nekem az egyetlen dalt, amit az apám sosem mutatott meg teljes egészében másnak, csak nekünk. Mert az a dal nem másé volt. Még csak nem is anyáé. Hanem az enyém.
A rockos felhanggal és a Beatles szövegével együtt.

"In the town where I was born

Lived a man who sailed to sea

And he told us of his life

In the land of submarines

So we sailed up to the sun'

Til we found a sea of green

And we lived beneath the waves

In our yellow submarine

We all live in a yellow submarine

Yellow submarine, yellow submarine

We all live in a yellow submarine

Yellow submarine, yellow submarine"