Főcímlapon

11

Miután Erik faképnél hagyott, fogalmam sem volt, mégis mi a fenéhez kezdjek magammal. Igen, valójában hazamehettem volna, de aztán eszembe jutott, hogy ma Kittivel és Somával megyünk délután a plázába és ráadásul ők is visznek majd haza, nem volt sok választásom, mint maradni.
Mivel nem volt tanulnivalóm, Erik interjújával meg semmit sem tudtam még ilyen kezdetleges állapotban csinálni, csak ültem és bambultam magam elé.

Ez persze a fiúknak is feltűnt, akik egy idő után megálltak és összedugták a fejüket. Szó szerint. Majd nagy vigyorral az arcukon elém álltak. Őszintén megvallva, egyenesen ijesztően hatott, ahogyan tizenkét srác rám vigyorgott és nem mondott semmit. Mikor már kezdett számomra kínos lenni a helyzet, megszólaltam.

- Mizu? -kérdeztem meg az első dolgot, ami az eszembe jutott.

- Arra gondoltunk...-kezdte az egyik iker, akinek le tudtam olvasni a mezéről, hogy Alex.-....hogy mivel mi már úgyis tudunk mindent, amit kell....

- Te pedig itt unatkozol....-mutatott rá, kissé szánalmas helyzetemre Krisz.

- Megtanítunk focizni! -mondta kórusban a csapat. Mit ne mondjak, rendesen furák, mikor ezt csinálják.

- Nos...-nem akartam elrontani a kedvüket azzal, hogy megmondom: én bizony remekül tudok focizni, hiszen az azt is jelentette volna, hogy be kéne álljak közéjük. Arra meg nemet mondtam volna, mert nem merek beállni, az meg magával hozta volna az összes többi olyan kérdést, amire nem akartam volna válaszolni.-...rendben.

Felállva belém nyilallt egy remek ötlet. Valószínűleg később meg fogom bánni, de ez majdnem minden ötletemre elmondható.

- Dominika! -kiáltottam a főszerkesztőnknek, akivel egy ideje már nem sokat cseverésztem, maximum köszöntem vagy kérdeztem egy valamit, de legtöbbször csak ott ült a lelátón és a telefonját nyomogatta.

- Mi van? -nézett rám úgy, mint aki legszívesebben belefojtana a fene nagy boldogságomba.

- Gyere! A fiúk focizni tanítanak minket! -intettem a most már riadtan vigyorgó csapat felé, akik realizálták, hogy éppen arra készülök, hogy meghívjam hülyéskedni az egyetem hírhedt bosszúálló angyalát, akit ha egyszer megbántasz, akkor esélyes, hogy nem éred meg a holnapot.

- Úgy nézek én ki, mint aki szeretné megtanulni, hogyan kell belerúgni egy labdába, ami úgy néz ki, mint egy kerek tehén? -kérdezte szarkasztikusan.

- Aham. -mondtam vigyorogva.- Hidd el, MARHA JÓ lesz.

- Baromi vicces. -forgatta meg a szemét és nézett vissza a telefonjába. Azonban én nem adtam fel. Ha harc, hát legyen harc!

- Jó-jó. Tudom, hogy ez a vicc olyan régi, hogy még fekete-fehér. -ugráltam oda mellé.- Ráadásul tiszta folt, de azért nézd el nekem ezt a mocskos viccet.

A fiúk már kuncogtak a pályán azt hallgatva, mekkora baromságot gyártására vagyok képes non-stop.

- Még egy favicc és esküszöm kitekerem a nyakad! -mutatott rám fenyegetően Dominika, de sajna nem tudtam komolyan venni, mert a szeme viszont nevetett.

- Hiába facsarsz ki, sajnos belőlem max puding jön ki és az is alul. -legyeztem az orrom előtt, majd meglátva elképedt arcát nem bírtam tovább és kibukott az összes szaros poén, ami eszembe jutott.- Tudom, hogy ez szar vicc volt, de elég fos napom van. Meg amúgy is én igazából nem Eszterházy, hanem szarházi vagyok. És vigyázz! Nem szarzsák, hanem humorzsák! És ha most feladod és jössz játszani, nem szarozok veled tovább.

A fiúk tartottak egy másodpercnyi néma csendet szegény Dominika emlékére, majd olyan hangosan kezdtek el nevetni, hogy zengett tőlük a pálya. Dominika meg úgy meredt rám, mint aki erősen azon gondolkodik, hogy a zsarukat, vagy inkább a diliházat hívja ki rám.