Főcímlapon

21

Még aznap történt, mikor eldöntöttem, hogy a szemébe nézek és leállítom. Mivel az előadások után nem volt már időm felkeresni őt, a kutyái meg nem zaklattak, ezért úgy gondoltam, hogy másnapra hagyom a lekoppintását.

Hazaértem, összepakoltam és már futhattam is Nagyihoz. Már hozzászoktam, hogy mindig csak úgy repülnöm kell a gyerekekhez, mert másképp nem nagyon érek oda, csak hát egy dologhoz nem voltam éppen hozzászokva.
A hirtelen feltűnő, fal keménységű mellkasokhoz. Az ajtókat, amik orrba vágnak, meg persze a rendszeres seggre ülésekhez igen. Az utóbbi időben már meg sem lepődöm, ha egy ajtó csak úgy kicsapódik, de engem persze mindig ér valami újdonság.

Legnagyobb szerencsémre már volt egy kis tapasztalatom, hogyan kell megállni egy ilyen hirtelen satufék után, így legnagyobb meglepetésemre, nem végeztem a földön. Azonban mivel nem voltam sem ijedt és semmim sem fájt, villámokat szóró szemekkel néztem fel az illetőre, aki orvul elém lépett.
Természetesen fekete haja és kék szemei voltak.

- Eddig képes voltál megállni, hogy csak az egyetem területén zaklass. -mondtam epésen.

- De észrevehetően nem volt nagy sikerem. -vigyorodott el féloldalasan.- Mindig  közbejött valami.

- Nem baj. -legyintettem, mert nem akartam tovább húzni ezt a beszélgetést a kelleténél.- Beszélnünk kell.

- Végre valamiben egyetértünk. -vigyorgott még jobban. Egyáltalán nem lepte meg a hír. Beképzelt.

- Szeretnélek megkérni, hogy hagyj békén. -néztem a szemébe komolyan.

- Nem. -vont vállat, mintha a kérésem egy félresöpörhető kis akadály lenne.

- Akkor másképp mondom. -szusszantam bosszúsan.- Hagyj békén!

- Én pedig azt mondom, hogy nem. -hajolt közelebb.- Sőt! Azt mondom, hogy ne kerülj!

- Hogy lehet ekkora a po- -kezdtem bele a kioktatásába, ám közbevágott.

- Ugyanis ezt kérem cserébe. -mondta teljesen komolyan és meglepően nyugodtan.

- He? -bukott ki belőlem a rossz szokásommá vált szótag.

- Megegyeztünk. -emlékeztetett az alkunkra.- Meglehet, hogy csak egy órát adtam neked "magabiztosságból", de attól még óra volt. Én pedig behajtom az árát.

- Képes lennél egy olyan szívességet, egy olyan ritka lehetőséget, amivel akármikor bele tudnál nyúlni az újságunkba, vagy bárkiről bármit megtudhatnál, arra pazarolni, hogy ne kerüljelek?!? -összegeztem a kiakadás határán a hallottakat.

- Pontosan. -vigyorodott el, mint egy róka.- De, mivel nem akarlak egy rabszolgákhoz hasonlatos módon magam mellett tartani, felajánlok egy lehetőséget.

- Miféle lehetőséget? -kérdeztem gyanakodva. Nem tetszett, hogy ő került előnybe egy felelőtlen döntésem miatt.

- Ha adsz nekem két hónapot, hogy bebizonyíthassam, mégsem vagyok olyan szörnyeteg, mint amilyennek gondolsz... -itt tiltakozásra nyitottam szám, ám felemelve az ujját, megállított.- Tudom, hogy szörnyetegnek hiszel, látom, ahogyan rám nézel. Szóval, ha két hónap alatt nem változik meg a véleményed és még mindig kerülni szeretnél, akkor soha többé nem kell látnunk egymást. 

- Mi a buktató? 

- Nem sok. -hajolt el tőlem.- Csak annyi, hogy a második hónap végén el kell mondanod, hogy hogyan érzel. Ennyi.

Pár másodpercig vizsgálgattam az arcát. A szemei alatt alig látható karikák voltak, haja élénk fekete volt ugyan, de mintha lett volna a tövében némi barnaság is, az arca pedig mintha fehérebb lett volna. Egyértelműen elhanyagolta magát az utóbbi héten. Csak tudnám miért.

- Nincs választásom. -mondtam ridegen, majd elléptem mellette és benyitottam a segélypontra.

- Akkor holnap a kapunál várlak! -kiáltott még utánam vidoran, mielőtt rácsaptam volna az ajtót.

Slamposan sétáltam a hátsó folyosóra, hogy megkérdezzem Nagyit, miben kellene segítenem. Mikor azonban a folyosóra léptem, egy elég furcsa helyzettel kerültem szembe. Ugyanis a főnököm fel és alá járkált az irodája és az azzal szemközt lévő fal között. Mikor meglátott, a szeme hatalmasra nyílt és úgy ugrott a nyakamba, hogy majdnem hátra esett velem együtt. Aztán eltolt magától és mérgesen végigmért.

- Hol voltál?! -kért számon.- Azt hittem balesetet szenvedtél, vagy már megint egy medencébe löktek!

- Mit? -kérdeztem zavartan.- Mégis miért?

- Több, mint hat percet késtél! -mondta frusztráltan.- Eddig még sosem késtél, sőt sokkal előbb jöttél, mint kell, most meg hirtelen elveszel nekem! Teljesen becsavarodtam, annyira aggódtam, hogy mi történhetett!

- Késtem? -kérdeztem suttogva, mint aki szellemet látott, majd mikor a Nagyi bólintott egyet, éreztem, ahogyan a nyakamtól kezdve a fejem búbjáig teljesen elvörösödöm a dühtől.- Az a hülye fráter! Nem csakhogy nem képes leszállni rólam, még el is késtem miatta!

- Kicsoda? -csodálkozott a főnököm, aki annyira meglepődött a hirtelen kirohanásomon, hogy alig nyögte ki a kérdést.

- Domokos Erik. -fújtattam, mint egy megvadult bika.- Miután a medencébe lökött, nem keresett, de mióta megláttam őt meg azt a vörös ciklont csókolózni, nem képes leakadni rólam! Még a focicsapatott is rám uszította!

- Tud ám udvarolni. -bólintott mosolygó szemekkel a Nagyi. Már éppen tiltakozni akartam, vagy legalább felvázolni neki, hogy Erik aztán mindenre képes, de az udvarlás az nincs köztük, ám ő rendíthetetlenül folytatta tovább.- Jajj Hannácska! Hiszen csak idő kérdése volt, hogy valaki észrevegyen! Hiszen szép, kedves és nem mellesleg okos is vagy! Az, hogy éppen a kisváros egyik legjóképűbb fiúcskája szúrt ki magának, az csak bizonyítja az állításomat! Mielőtt azonban tiltakozni kezdenél, gondolj csak bele! Hát nem minden lány egy ilyen történetről álmodozik? A rossz fiú, aki kiszúrja magának a a kedves, ám láthatatlan jó kislányt...

- Láthatatlan?! -kérdeztem felháborodva, ám beszélgetőpartnerem láthatóan nem zavartatta magát.

- A jó kislányt, akit eddig senki sem vett észre, legalábbis is nem, mint nőt. Ám hirtelen kiszúrja az, akire mindenki vágyik, ám neki csak a jó kis újságíró kell és ezért még aljas módszerekhez is folyamodik, amit a lány a végén megbocsájt! A befejezés pedig nem is lehetne tökéletesebb, minthogy a fiú megjavul, a lány pedig kibújik a csigaházából és végül elcsattan az igaz szerelem csókja!!

Nagyi annyira beleélte magát, hogy már nem is látott engem, ahogyan tiltakozva csapkodok a kezeimmel és pofákat vágok, ugyanis ő a távolba révedve képzelte el az esküvőmet az egyetem barmával.

- Te meg mit állsz még mindig itt?! -tért vissza a valóságba.- Menj és foglald le a Zsoltikát, mert már megint vetélkedőt rendezett a Lilivel! Azok is aztán! Ha nem lennének ennyire nyavalyások, velük is el tudnám képzelni a tündérmesés történetet. De így maradsz te, meg a gavallér.

- Az sem fog megtörténni. -szóltam még vissza a vállam felett, miközben kituszkolt a gyerekekhez.

Onnantól kezdve azonban már az ő figyelmüket élvezve mindegyikük külön kívánsággal fordult hozzám, hogy mit szeretnének csinálni aznap. Engem pedig teljesen beszippantott a sok, kedvesen csillogó szempár és ravaszul vigyorgó száj.

Pár óra múlva már könnyedén mosolyogva léptem ki a segélypont ajtaján a sötétségbe, pár piros folttal és két horzsolással gazdagabban.
Hirtelen megrezdült a telefonom.

"Szia, holnap ráérsz? Erv." -állt az üzenetben.

A mosolyom még szélesebb lett. Egy jó barát üzenete mindig felvidítja az embert.