Főcímlapon

13 (Erik)

Sóhajtva néztem a fürdőszobám tükrébe. Vizes tincseim a hajamba lógtak, ami eleve nem is lett volna baj, csak hát ezek a tincsek bizony barnák voltak, nekem meg fekete tincsek kellettek, méghozzá pronto. 
Kék szemeim mérgesen villantak. Utáltam, hogy az utóbbi időben több időt töltöttem a fürdőben, mint bárhol máshol. De nem volt más választásom, így sóhajtva fordultam a kád felé és kaptam le a polcról a fekete hajfestéket.

Miközben előkészültem a festésre és a tubusból egy kerámiatálba nyomtam festéket, azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen lenne az életem, ha végleg feladnék mindent és tényleg Domokos Erikké válnék. Egy focistává, aki közgazdász mérnök akar lenni, vagyis nem akar, csak a szülei erre a szakra íratták be, az estéi nagy részét pedig, akárcsak a pletykákban is, bulikkal tölti.....
De a másik életemből is hiányozna pár dolog.  Az éneklés, az öcsém és a turnék...

Minden a feje tetejére állna, de lehet, hogy megérné. 
De nem tudom, hogy a családom hogyan reagálna. Ők indítottak el ezen az úton és tudják, hogy ez volt az álmom. 

Eric Black története igen egyszerű, mondhatni sablonos. Pár évvel ezelőtt a családommal egy páratlan lehetőséget kaptunk az élettől. Apa cége akkoriban elég nagy befektetéshez jutott, ehhez azonban a vezetők felének ki kellett települnie Amerikába, mi pedig megragadtuk a lehetőséget.
Akkoriba lehettem nagyjából 17 éves és fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni az életemmel. Szerencsére még itthon befejezhettem a gimit, majd anélkül, hogy bárhová jelentkeztem volna, egy szem érettségivel és a családommal nekiindultam az ismeretlennek.
Pár hónap elteltével azonban eluralkodott rajtam honvágy és a semmittevés monotóniája. Aztán a születésnapomon anya meglepett a már időtlen idők óta áhított ajándékkal. Egy gitárral. Már évek óta tudtam játszani rajta, de a szüleim nem engedték, hogy vegyek egyet, mert számukra a tanulás előbbre való volt, mint a zene. Attól is féltek, nem e jön elő az az elvetemült ötlet, miszerint popsztár leszek. Eszemben sem volt! A zeném a sajátom volt, esetleg a családomé, vagy a barátaimé, de sosem nagy közönségnek lettek tervezve.
A termelékenységem a kreativitásommal párhuzamosan nőtt. Egy kis idő elmúltával már több, mint tíz dalt fel tudtam mutatni. Az alkotói kedvem viszont nem akart pihenni. Minden szabad percemet azzal töltöttem, hogy dalokat írtam és a meglévőket gyakorolva tökéletesítettem őket. 
Nap közben amúgy dolgoztam egy közeli hangszerboltban, ezzel a nyelvet gyakorolva és pénzt is keresve.
Már lassan egy fél éve voltunk kint, számomra ez hihetetlenül hosszúnak tűnt, mikor elővéve a dalaimat nem éreztem őket helyénvalónak. Valami nem stimmelt velük, egyszerűen már nem. Ez után a felfedezés után hirtelen egy hónapig nem tudtam mit kezdeni magammal és ez rányomta a pecsétet a hangulatomra is. Mikor pedig a főnököm megelégelte az állandó melankóliát, felajánlotta a segítségét, hátha ő majd meglátja, mi is a probléma.
Szóval bevittem hozzá az eddigre elkészült darabokat, azonban mikor elé raktam őket, meg sem tudott szólalni. Aztán végül elnevette magát és mosolygó szemekkel rám nézett.

- Your problem is very simple kiddo! Mine is a little bit more complikated.

- Okay master....-forgattam a szemeimet.- Please tell me what's prolem can YOU have?!

- I don't understand the lyrics. -bökött rá a papírjaimra.- And YOUR problem is this too. You don't feel it good enough 'cause you live in the USA yet! The lyrics bothers you 'cause you want to say something with it, but nobody understand!

(- Öcsi a problémád tök egyszerű! Az enyém már kicsit összetettebb.

- Oké mester....-forgattam a szemeimet.- Kérlek mondd meg nekem mégis mi a TE  problémád?!

- Nem értem a dalszöveget. -bökött rá a papírjaimra.- És a TE  problémád is ugyanez. Nem érzed elég jónak, mert már az USA-ban élsz! Azért zavar a dalszöveg, mert mondani szeretnél vele valamit, de senki sem érti!)