Főcímlapon

40

S mint úgy a titok addig maradhat csupán titok, míg két embernél több nem tudja. Ha tudják, akkor az már nem titok, hanem történet.

A kávézó ablakai párásak lettek, akárhányszor közelebb vittem hozzájuk a kávésbögrémet. Nem sok mindent láthatott az ember ezeken keresztül, csak az utca egy részét, ami pont a a virágbolt előtti utca szakaszt jelentette. Az üvegre festett hatalmas "Felska" felirat amúgy is kitakarta a látvány nagy részét.
Az egész helyet a frissen őrölt kávé, megnyugtatóan reggeli illata lengte körbe, ahogyan a pincérek felszolgálták a különféle lattékat és frappucinókat. A háttérben lágyan szólt a rádió, benne egy rádióssal, aki egyértelműen oda volt Eric Blackért. Úgy hallottam mostanában koncertezik, de új számot már rég nem adott ki, ami nem is kicsit törte le a rajongókat. 
Felteszem ez is csak egy újabb PR fogás, hogy több rajongót csábítsanak be és növeljék a bevételt az eladásokból és a koncertekből. Habár nem hiszem, hogy a költségvetéssel baj lenne. Nem használnak úgysem effekteket a színpadon és mindig teltház van, akárhová utazik a srác. Tudom, mert apa mindig mesélt róla. "A fiatal kori énjére emlékezteti." Vagy mi.

- Hali! -huppant be mellém a piros sarokboxba Ervin, levéve a sapkát a kócos fejéről.- Miért akartál találkozni?

- Tudok róla. -néztem rá a kávésbögre felett, amit lazán tartottam a szám előtt, hogy utána drámaian belekortyoljak.

- Miről? -nézett rám ijedten és meglepetten. Szóval tényleg van valami!

Tegnap, mikor elbúcsúztam Kittitől, nem hagyott nyugodni a dolog, ami Somával történt. Annyira furcsán viselkedtek Ervinnel, hogy muszáj volt belemásznom a dologba, már csak puszta újságírói kíváncsiságból is. A barátaimról sosem írnék cikket, de volt egy olyan megérzésem, hogy itt bizony titok lapul. Kitti pedig egyetértett velem.
Szóval kidolgoztunk egy tervet. Úgy teszek, mintha mérges lennék és mintha tényleg tudnék valamit, majd úgy játszom ki a lapjaimat, hogy neki kelljen kimondani a titkát. Kicsit gonosz dolog, de egyszerűen belülről tépett szét a kíváncsiság, annyira tudni akartam a titkukról, szóval mindere kész voltam.

- Nem fogom kimondani. -a kávésbögre talpa halkan koppant az asztalon, ahogyan faarccal, ám nyugodtan letettem kettőnk közé az asztalra, majd az ujjaimat összefonva megtámasztottam a fejem a kezeimen.- Azt szeretném, ha te mondanád el. 

A csend fallá sűrűsödött körülöttünk. Ervin úgy méregetett, mint préda a vadat, egyértelműen kerülve a szemkontaktust. Végül mégis rám nézett és a fal ketté tört. Gondterhelten sóhajtott, a tenyerét a szemeire nyomva, mintha a közelgő fejfájását próbálná kontrollálni.

- Én nem akartam. -nézett rám esdeklőn, mire meglepetten ugrottam egyet a székemben. Mi van?- De apa azt mondta, hogy jön a te apádnak egy szívességgel, amiért akkor anno őt választotta ahelyett a bunkó, de tapasztal gitáros helyett és nem volt választásom, mert én amúgy is itt tanulok, szóval szerinte simán lehetne még időm arra, hogy...

- Mi? -szinte leheltem a kérdést.

Szünet. Ervin nagy szemekkel nézett rám, míg én úgy éreztem, mindjárt sírva fakadok. Az nem lehet, hogy...

- Te az apámnak kémkedtél? -a kérdés éle láthatóan megsebezte Ervint.

- Akkora barom vagyok! -a homloka hatalmasat koppant az asztalon, ahogyan lefejelte azt, majd motyogva folytatta.- Nem is erről beszéltél...De ahogy rám néztél...Áh, úgysem bírtam volna tovább...

Egy nagy levegővétellel ismét emberi alakként emelkedett fel és nézett a szemembe.

- Sajnálom. -mondta.- Sajnálom, és habár tudom, hogy ez nem segít, szeretném, ha tudnád, hogy az incidens óta nem jelentettem semmit.

- De előtte igen. -nem kérdés volt.

- Meg kell értened valamit, mielőtt folytatjuk. Az apámmal már egy ideje fasírtban voltunk amiatt, hogy ide jöttem tanulni. Egyszerűen nem értette meg, hogyan lehetek annyira szívtelen, hogy még örömmel is hagyom ott a családot. -sóhajtott még egyet.- Szóval mikor megkeresett és szívességet kért, azt hittem...azt hittem, hogy...

- Kibékülhettek. -fejeztem be sajnálkozva. Tudtam hogyan érezhette magát Ervin és habár mérges akartam rá lenni, megértettem. Csak kicsit hamar és a semmiből jött az infó.

- Igen. Miután láttam mi történt közted és az apád közt, megijedtem. Hiszen ha a ti kapcsolatotok ennyire tönkre tudott menni, akkor mennyi idő kell hozzá, hogy az apám ugyanúgy reagálja le a dolgot? -a szemében nem volt más, csak sajnálat és kis fájdalom. A kezeivel kétségbeesetten túrt bele a hajába.

- Szóval mikor ő lépett veled kapcsolatba...

- Úgy voltam vele, hogy kinek árthatok? Hiszen úgysem beszélsz az apáddal, anyukád pedig úgysem tudná meg...tehát igent mondtam. -a kezeit az asztalra tette és végre rendesen rám nézett.- Aztán találkoztunk Nagyinál és majdnem elszúrtam mindent. Szerencsére akaratlanul is, de kihúzott a csávából. Aztán lassan kezdtelek megismerni és hetente jelentettem apának. Aztán mikor megtörtént az incidens, te pedig bizalommal fordultál felém, úgy éreztem, elárultalak és abbahagytam. Az apám minden harmadik órában megpróbál elérni, de nem merek beszélni vele.

Az arcát néztem. Ervin nem csak elpirult, nem ez annál több volt. Szégyenkezett amiatt, hogy megpróbálja megjavítani a kapcsolatát az apjával. Úgy, hogy közben engem használ fel. 
Az asztal felett kinyújtottam a kezem és megfogtam az övét. Kicsit megszorítottam, hogy magamra vonjam a figyelmét.

- Én...-mély levegőt vettem, hogy folytatni tudjam.- Megértem. Mármint persze meg vagyok kissé sértődve, hogy rajtam keresztül próbáltál segíteni a kapcsolatotokon, de értem. Ha nekem nyílna lehetőségem az apámmal helyre tenni a dolgokat, ugyanazt tenném, mint te. Szóval megértem.

- Tehát nem akarsz elüldözni és megutáltatni mindenki mással? -kérdezte láthatóan a sírás határán.

- Nem tudom, hogy ezen inkább meg kéne-e sértődnöm, vagy csak megnyugtatnom téged, hogy nem. Nem foglak elüldözni és megutáltatni senkivel.

Nem tudom, hogyan történt, de a következő pillanatban már Ervin karjaiban voltam és sírva-nevetve ölelt magához. A karjaimat lassan, kissé bizonytalanul én is köré fontam és hagytam, hadd szorítson magához.
Már rég találkoztam olyannal, akit ez megnyugtatott volna, de örültem, hogy ott lehetek neki. A mosoly még akkor sem hagyta el az arcomat, mikor már nyugodtabban visszahuppantunk a helyünkre.

- Meg amúgy is, végre valakinek elmondhatom majd mekkora egy tuskó az apám.

U.i.: Bocsi a késésért :)