blow the whistle | jikook

- 37. -

Az aznapi éjszakám borzalmas volt. A hallottak után egy ideig meg se tudtam szólalni. A szívem összeszorult, a torkomban lévő gombóc pedig folyamatosan fojtogatott, el nem engedett, várta, hogy mikor török meg, mikor kérem, könyörgök neki azért sírva, hogy hagyja abba.

Tudtam, hogy ez be fog következni valamikor, hiszen Jungkook egy ideje már csapja a szelet a lánynak, s látszódott, hogy Youngja se veti meg immáron a srácot. Volt közös témájuk, sokat voltak együtt – többet, mint velem. Ordítani tudtam volna fájdalmamban, mely bár lelki volt, fizikailag is éreztem. Én egy olyan betegségben szenvedek, amit plátói szerelemnek hívnak. Beleszerettem a fiúba, aki akkor nagyon csúnya módon húzott maga mellé, s mostanra viszont önszántamból álltam ott, s támogattam őt tervében, mint barát. Összehoztam őt valakivel. Magam alatt vágtam a fát, hiszen tagadhatatlanul beleszerettem, s a kicsiny ág, ami tartott, most leszakadt alattam.

- Jimin? Minden rendben? – kérdezte Youngja, én pedig ráemeltem könnyes tekintetem, elmosolyodtam, s megráztam a fejem.

- Csak boldog vagyok. – hazudtam. – Gratulálok. – simogattam meg a vállát, ő pedig azonnal megölelt, s nyugtatgatni kezdett. Többször elmondta, hogy milyen jó barát vagyok, amiért még meg is hatódok a boldogsága hallatán, én pedig csak egyre tudtam gondolni; koránt sem vagyok jó barát, hisz hazudok, de rossz sem, mert az érzéseimet nem én irányítom.

Másnap a lány korábban felkelt – vele együtt én is – s elment, hiszen neki haza kell ugrania a cuccaiért. Én viszont ráérősen készültem. Legszívesebben itthon maradtam volna beteget jelentve, de akkor megőrültem volna a gondolataimtól. Ezért döntöttem; inkább kerülöm őket egész nap, sőt, ha kell, akkor tanév végéig, minthogy lássam a munkámat, amire nem vagyok büszke. Önző voltam, s nem örültem nekik. Iszonyatos fájdalmat okozott ez az egész.

Hamar elkészültem, s elég kedvetlenül indultam el az iskolába. Edzésem lesz, méghozzá két óra. Reméltem, hogy ott legalább picit kikapcsolok, s kivételesen nem azon fogok agyalni, hogy mennyire elrontottam a dolgokat, még akkor is, ha nyíltan meg lett mondva nekem; ő nem meleg, s csak akkor állna velem szóba úgy, ha lány lennék.

Egyiket se tudtam hibáztatni, s bár kétes érzéseim voltak magammal kapcsolatban, nem ment. Se én, se ők nem tudják irányítani az érzéseiket. Én itt már csak harmadik kerék lehettem. Egy szimpla barát, semmi több.

Mikor beértem, s beléptem az öltözőbe, az első, akit megláttam, az Jongho volt. Éppen Hyunjinnal beszéltek valamiről, s mikor észrevettek, köszöntek nekem. Jókedvűek voltak, ám a mosoly hamar eltűnt az arcukról, látva, hogy én egyáltalán nem vagyok a helyzet magaslatán. Az alacsonyabbra néztem, aki csupán a pillantásomból megértette, hogy mi a problémám, hiszen állkapcsa megfeszült, s ádámcsutkája mozgása jelezte, hogy nagyot nyelt.

- Menjünk ki kicsit? – kérdezte, miután élesen beszívta a levegőt, én pedig csak bólintottam egyet. Volt még időnk, elég hamar bent voltunk az intézményben, úgyhogy egy gyors eszmecsere belefért.

A hátsó udvarra mentünk, ahol én vártam a szidást, a szavakat, melyekkel közli, mennyire elrontottam. Vártam, s jogosnak is tartottam volna, hogyha ilyeneket vág hozzám, hiszen valahol megérdemeltem. Itt a hunyó én voltam, nem kenhettem másra, s vállaltam is a hibám.

Ám a fiú csak karomat megfogva húzott közelebb, s ölelt meg. Nagyot nyeltem, s kissé el is érzékenyültem, viszont úgy gondoltam, eleget sírtam. Ideje elfogadni a dolgokat, s nem a könnyeimet hullatni. Felesleges lett volna napokon, akár heteken át sírni valakiért, aki sosem fog észrevenni úgy, ahogy azt én szeretném. Nehéz lesz, de erősnek kell maradnom, s a végén büszkén kihúzni magam, hiszen ezúttal új célom volt; elfelejteni Jungkookot. Elfelejteni azt, ami meg sem történt.