blow the whistle | jikook

- 48. -

Őszintén megmondom, nem tudtam hirtelen, hogy mire számítsak. Egyszerre járt több gondolat a fejemben. Talán Youngja bocsánatot akar kérni? Vagy találkoztak Kookkal és látta a nyakán lévő karmolást? Rettentően izgultam, s a stressz olyan szinten felülkerekedett rajtam, hogy nem tudtam ellene felvenni a harcot. Lenyomott, s már csak arra vártam, hogy kimondják a végeredményt, miszerint vesztettem.

Mamának nem mondtam, hogy mit írt nekem a lány, hiszen nem szándékoztam felhívni, hiszen, ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor ne előtte rendezzen jelenetet. Nem szerettem volna, hogy esetleg a nagymamám azért aggódjon, hogy megromlott a barátságom vele. Én nem mondtam el neki, hogy mi történt köztünk, hiszen ő is megbántódna, azt pedig semmiképp nem akarom. Ez a mi dolgunk, nekünk kellene megoldani.

Mikor ismét kaptam egy üzenetet, közel fél óra múlva, hogy itt van, lent vár a tömb előtt, az idegességem egy csomóvá alakult mind a gyomromban, mind a hasamban. Hányingerem lett, s még meg is szédültem, annyira izgultam, pedig még semmit se tudhattam biztosra. Nem mondta, hogy mit akar, csak beszélni szeretne velem. Nem szabadna azonnal a legrosszabbra gondolnom.

Szépen lassan lesétáltam a lépcsőn, miközben magamra terítettem a kabátomat, s azt össze is húztam. Leérve megláttam a lent ácsorgó, fagyoskodó lányt. Száját rágta, s lába egyfolytában mozgott. Az ember azt mondaná erre a folyamatos dobogásra, hogy türelmetlen, azért csinálja ezt, ám ő ideges volt. Kinyitottam az ajtót, miután vettem egy nagy levegőt, s kiléptem rajta hozzá, a hűvösbe. Felkapta rám a fejét, szemei egy pillanatra felcsillantak, de azonnal le is hajtotta a fejét. Szégyellte magát, ez egyenesen lerítt róla. Viszont ez valahogy nem nyugtatott le. Sajnáltam őt, amiért így alakult, de úgy gondolom, itt igenis ő volt a hibás, s én nem fogok tőle elnézést kérni. Semmi rosszat nem tettem. Nem vagyok kegyetlen, csupán nálam is van egy határ, amit jobb, ha nem lépik át.

- Szia. – suttogta, s még mindig nem nézett a szemembe. Lehet, hogy várta azt, hogy behívjam, s be kell vallanom, hogy az sokkal udvariasabb lett volna, ám jobbnak láttam, ha kint maradunk a friss levegőn.

- Szia. – köszöntem én is a távolba nézve, ahol még ilyen időkben is autók mentek el. Szöul sosem alszik, ez tény. – Miről szerettél volna beszélni? – kérdeztem, hiszen nem igazán szólalt meg, csupán csendben nézte a sportcipője orrát. Nem állt szándékomban sürgetni őt, de fagyoskodni se akartam kint sokáig. Inkább essünk túl rajta minél előbb. Neki is és nekem is jobb lesz.

- Nézd, nagyon sajnálom. – vett egy mély levegőt. – El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom, amiért ekkora barom voltam veled. Egy igazi ribanc. – nevetett fel szomorúan. – Nem voltam épp mintabarát, sőt, semmilyen barát. A lehető legrosszabb, nem is tagadom. Egyáltalán nem foglalkoztam veled, pedig kellett volna. Nem mentség az, hogy nekem barátom van, mert te voltál először az életem része és rengeteget köszönhetek neked, amit nem érdemeltem volna meg, ha az utóbbi időkben való viselkedésemet nézzük. Te egy rendkívül rendes srác vagy és nem is értem, hogy hogyan lehettem ilyen... Annyira bánom, hogy egyáltalán nem vettem észre. Miután egyre többet voltál Hyunjinékkal, akkor... Szóval féltékeny voltam, mert te az én legjobb barátom voltál és hirtelen le se esett nekem, hogy azért, mert én folyamatosan Jungkookkal lógtam. – hajtotta le a fejét. – Hülye módon téged okoltalak emiatt és nem láttam be a saját hibámat. Nagyon sajnálom, borzalmas voltam, hiszen meg sem próbáltalak megérteni, pedig te ok nélkül soha semmit nem csinálsz és ezt sem rosszból tetted. Én voltam a rossz, ezért távolodtál el tőlem. – szipogott egyet. – A legrosszabb az egészben, hogy már... Annyi sebet ejtettem rajtad, hogy nem tudnám begyógyítani, vagy elfeledtetni veled ezeket. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. – nézett rám, s arcán folytak végig a könnyei. – De nem lesz és pont miattam, mert egy bolond, önfejű ribanc voltam. – ócsárolta magát, én pedig úgy gondoltam, hogy elég lesz. Nem akartam többet hallani. Odalépve hozzá öleltem meg, s Youngja csak jobban kezdett sírni. – Annyira idióta voltam...