blow the whistle | jikook

- 8. -

- Minél hamarabb műteni kell, viszont ehhez valahogy el kell érnünk, hogy erősödjön. Felírok neki pár gyógyszert, ezt be kellene neki adni. – mondta az orvos, de én aligha tudtam figyelni rá, csak a kutyát simogattam, aki az ölemben pihentette a fejét, s csak szuszogott.

Daganatos. Műteni kell, ám ez elég komplikált, s nagyon félek attól, hogy nem fogja túlélni. Ha pedig igen, akkor pedig a lábadozás nem fog menni neki. Gyengébb, mint a társai.

A doki még beszélt egy darabig a főnökkel – ugyanis ő is bejött – és a bácsikámmal, majd el is ment. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, bár tény, hogy semmit se tudtam volna tenni. Nem voltam varázsló, hogy egy csettintésre minden bajt megoldjak. Csak ülni tudtam, s reménykedni. Bodzához is beszéltem, miszerint minden rendben lesz, s ezt is simán átvészeli, akárcsak azt, hogy amputálták a lábát.

- Mi lett az orroddal? – kérdezte a bácsikám, miután végre magára hagytam a kutyát, hiszen elaludt, nekünk pedig dolgunk volt. Enni kellett adnunk a többi állatnak, s ki is kellett takarítanunk.

- Elkapott a labda. – rántottam vállat, s nem akartam erről tovább beszélni. Szerencsére Yunsik ezt meg is értette, hiszen rövid és tömör válaszomból rájött; nem akarok erről regélni. – Szerinted rendben lesz? – kérdeztem, bár tudtam, hogy nem fog tudni pontos választ adni, mégis érdekelt az, hogy mit gondol. Ő több ideje van itt, több ilyennel volt dolga, s talán némi észrevétel megosztásával felékszít a legrosszabbra.

- Nem tudom. – sóhajtott, én pedig csak bólintottam egyet. – Tudod, ez egy ilyen meló. Jó érzés segíteni, viszont ez nem csak azzal jár, hogy néha megmentünk néhány élőlényt és otthont adunk nekik, hanem azzal is, hogy végig kell néznünk, ahogy eltávoznak. Sok szép van ebben, de sok rossz is. Viszont itt ne arra gondolj, hogy talán el fog pusztulni, hanem arra, hogy milyen széppé varázsoltuk neki az életet. – ütögette meg a vállamat, mire én halványan elmosolyodtam, s igyekeztem nem elbőgni magam a szép szavak hallatán. Igaza volt, s próbáltam ehhez tartani magam. – Jobb? – kérdezett rá, én pedig bólintottam egyet. – Rendben, akkor menjünk dolgozni, nehogy szóljon a főnök. – indult el a lapátok felé, ugyanis a takarítással kezdünk.

Yunsiknak igaza van. Nem szabad ezen rágódnom. Bodza élete nagyon is szép volt, s büszke vagyok rá, amiért ilyen erős volt. Ha most nem is éli túl, nem baj. Eleget látott, boldog volt, s csak ez a lényeg. Bármi is legyen, én szeretni fogom ezt a háromlábú kutyust.

Otthon mama azonnal kérdésekkel kezdett bombázni, miszerint mi lett az orrommal, de én csak megnyugtattam, hogy semmi baj, picit megütötte a labda, de felesleges aggódnia miatta. Nyilván ezzel nem értem el túl sokat, viszont legalább abbahagyta a faggatásomat arról, hogy hogyan történt, ki csinálta és mennyire fáj.

Mivel nem értem rá, ezért kaja után mentem csak el kiváltani a gyógyszertárból a felírt gyógyszert. Egy kicsi tubusban volt egy kis krém. Bekentem az orromat, bár nem volt kellemes megérinteni, mert azonnal fájni kezdett. Legalább a kenőcs lehűtötte.

Másnap a suliba bementem a sportorvoshoz, aki adott is igazolást, miután elregéltem neki, hogy mi történt, s vittem magammal az orvos által kiállított ambuláns lapot. Nem tudom, hogy mennyire jó az, hogy fel akart menteni testnevelés alól egy egész hétre, mikor hamarosan meccsünk lesz, s én vagyok az egyedüli libero. Szerintem legalább 5 percig vitatkozhattam vele, hogy elég csak szerdáig, mert muszáj lenne játszanom. Szerencsére bele is ment, így nem kellett keríteni helyettem valakit.

- Szombaton menjünk el bulizni. – ette a reggeli szendvicsét Youngja az udvaron második szünetben, hiszen eddig nem ért rá. – Rég voltunk már bárhol is, ideje lenne kicsit kiruccanni. – csámcsogott, én pedig elhúztam a számat. Nem szerettem bulikba járni, még akkor sem, ha barátokkal megyünk. Valahogy nem az én világom. – Jönne Jongho is és elhívtam Chant is. – rántott vállat, mintha olyan kis semmiséget mondana.