blow the whistle | jikook

- 45. -

Hirtelen azt se tudtam, hogy mit tegyek. Annyira ledöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, de még egy normális reakciót se mutatni az embereknek, akik magyarázatot követeltek tekintetükkel. Csupán leesett államat próbáltam valahogy a tudatommal felkaparni a földről.

Egyáltalán nem számítottam erre a lépésre Jungkook felől, s a legrosszabb, hogy félelemmel töltött el amellett, hogy megdobogtatta a szívemet. Vajon mi lesz az itt lévők reakciója? Nem tudják, hogy én meleg vagyok, sose tudták, de még mamám se. Nem mertem elmondani, erre Jungkook... Idegesebb lettem, mint voltam, hiába tudom, hogy csak mellettem akart maradni és egy biztosabb támaszt nyújtani nekem.

- A... Mi? – zavarodott össze apám, én pedig lehunytam a szemeimet, s inkább elfordítottam a fejem. Annyira kínos ez az egész, hogy szinte szilárddá válik a levegőben, s testet ölt. – A... A barátja? – pislogott nagyokat, Jungkook pedig elengedte a kezemet, s helyette derekamra vezette kacsóját, úgy húzva közelebb magához.

- Igen, a barátja. – hajolt közelebb, szinte suttogva az utolsó szót, s nyomott egy puszit az arcomra.

A szívem hatalmasat dobbant abban a pillanatban, s a víz is levert. Izgultam, féltem, de már nem tudtam eldönteni, hogy a család reakciója miatt, vagy azért, mert ismét úgy éreztem, hogy meg fogok bántódni a fiú által. Nem tudom, hogy hogyan viselném el azt, hogy közel engedem magamhoz, ahogy ő is engem, s végül el kell engednem őt. Márpedig muszáj lesz egyszer.

- Tényleg? – kérdezte mama, én pedig felkaptam rá vörös fejem. Rettegtem, hogy talán elítél, s elzavar, hogy az ő unokája nem lehet egy mások szemében selejt. Viszont meleg, boldog mosolya, s szemeiben lévő könnyei nem azt mutatták, amire én számítottam. – Gratulálok fiatalok! – ölelt meg először engem, majd Jungkookot is. – Akkor már te is családtag vagy tulajdonképp, úgyhogy maradj csak. – paskolta meg az úszó vállát, majd invitálta beljebb.

- Anya, nem hiszem, hogy... – kezdte volna apa torkát megköszörülve, de nagymama nem is foglalkozva vele szólt rá.

- Ez az én házam, Park Yunseok, az jön ide, akit én meghívok és megengedem, hogy itt legyen. – nézett farkasszemet a saját fiával, majd mosolyogva fordult felénk. – Most még nem kérdezlek ki titeket, de nem menekülhettek ez elől, remélem tudjátok. – mutatta fel fenyítően mutatóujját, mire Jungkook vigyorogva bólogatni is kezdett, én pedig próbáltam nagyjából felfogni a helyzetet.

Mamának úgy tűnik nincs különösebb gondja ezzel. Eléggé furcsa ez a helyzet, hiszen Jungkookkal semmi sincs köztünk, nem alkotunk egy párt, én pedig fülig szerelmes vagyok belé, így kicsit nehéz úgy imitálni ezt az egészet, hogy ne fájjon valamilyen szinten az a hazugság, amit a védelmem érdekében talált ki, s amivel talán jobban bánt, mintha csak nézné az eseményeket csendben, minden szó nélkül.

A szüleim csúnyán nézve ránk foglaltak helyet. Nem tetszett nekik a helyzet. Minden bizonnyal lázadásként fogták fel. Úgy, ahogy engem egy szégyennek csupán azért, mert nem ügyvédnek vagy orvosnak készülök. Egyáltalán nem érdeklődöm azon szakok iránt, ahogy a lányok iránt sem. Mégis... Kicsit orroltam Jungkookra is, mert az, hogy ezt megosztom a nagymamámmal – illetve később másokkal – az márpedig az én dolgom lett volna. Fel akartam készülni erre, szépen leülni vele és megbeszélni a dolgokat, nem pedig kész tények elé állítani őt.

Szerencséje, hogy a családom legfontosabb tagja nem haragudott meg rám. Biztos, hogy nem bocsátanám meg neki azt, hogyha mama rosszul reagálna emiatt.

Nagy csend volt, csupán Yunsik és Chaeha gyerekének gügyögését lehetett hallani. Mindenki minket nézett. A szüleim inkább Jungkookot méregették, aki még csak zavarba se jött. Ugyan úgy mosolygott. Bezzeg én annyira kellemetlenül éreztem magam, hogy a legszívesebben elsüllyedtem volna. Ha tehettem volna, elmenekültem volna a sok kérdő, s bizonytalanságot sugalló tekintet elől. Csupán nem lehetett.