blow the whistle | jikook

- 69. -

Több, mint két hét telt el, mióta Hyunjin és Chan kibékültek. Azóta szerencsére minden rendben van velük, sokkal boldogabbak, ami a mi örömünket is csak fokozza. Az egyetlen hátulütője a gyorsan haladó időnek az, hogy hamarosan ismét meccsünk lesz. Egyre többet, s egyre keményebben gyakorlunk. Az edző is elég feszült, ezért mindenki igyekszik még jobban teljesíteni, mint eddig. Egyértelmű, hiszen senki sem akarja, hogy csupán azért le kelljen futnia 15 kört, mert csúnyán nézett.

Az úszóknak is több órát raktak be, hiszen az ő szezonjuk is kezdetét vette. Jungkooknak sincs sok ideje, hiszen külön edzésekre is jár. Ettől függetlenül minden nap beszélünk, s van, amikor nálunk alszik. A szülei is itthon vannak, ezért esélytelen volt, hogy átmenjek hozzájuk.

Ezalatt a két hét alatt az én szüleimnek többször is volt szerencséjük Jungkookhoz, amikor átjöttek hozzánk. Szokásukká vált, hogy minden szombaton itt vannak, s ilyenkor a barátom is nálunk tölti a szabadidejét. Anya érdeklődött is, hogy az ő szülei mit szóltak hozzám, hiszen ők úgy tudják, mi már kicsit régebb óta alkotunk egy párt. Az elég kellemetlen témának számított, hiszen én még mindig csak képeken láttam a fiú szüleit, de nem járt el a szám erről. Bár kissé zavart, hogy Chant hívja magához úgy is, hogy a másik két családtag ott van, engem pedig nem. Nem kellett volna úgy bemutatnia, csak kíváncsi voltam. Legalább tudnám, hogy mire számítsak akkor, amikor végre valahára találkozunk.

Sajnálatos módon a menhelyre se volt időm benézni, a hét minden délutánján edzésen voltam. Teljesen kifáradtam, s annyi a szerencse, hogy a tanárok tisztában vannak azzal, hogy az iskola hírnevét mi szerezzük jelenleg. Csodálatos eredményeket értünk el, ezért elnézik nekünk, hogy nem tudtunk megfelelően felkészülni. Természetesen a vizsgán nem kapunk ilyen kivételt, arra keményen tanulnunk kell nekünk is, csupán most nem olyan szigorúak velünk. Az edzőt kivéve.

Most péntek van, délután, s röplabdázunk. Hyunjin ellenem volt, viszont Jongho velem. Akkor vagyok bajba, ha ők ketten összekerülnek. A magas szőke így is nagy ellenfél volt, hiszen rendkívül tehetséges játékosnak számított, viszont az utóbbi se volt semmi. Velem annyival volt szerencsésebb a csapat, hogy volt egy libero. Én már posztot nem szoktam betölteni, még akkor sem, ha nem kötelezően játszunk, hanem szimpla szórakozásból hétvégén egy üveg soju társaságában. Annyira hozzászoktam ehhez, hogy képtelen lennék már más posztokra vonatkozó szabályokat követve játszani.

- Megyek! – szóltam, s hátrébb futva ütöttem vissza a labdát. Bár a nagy lendület miatt felkenődtem a bordásfalra, nem volt baj, mert sikeres passzt adtam Jonghónak, aki át is ütötte a másik oldalra.

- Ez nem ér... Mikor lesz már együtt a baszó hármasunk? – kérdezte nevetve Hyunjin, s amíg valaki a labdáért futott, hogy aztán a helyére állva feladhassa, a pólóját felhúzva törölte bele az arcát, amin csak úgy folyt az izzadtság.

- Majd élesben. Most koncentrálj. – szólt rá az edző, s szúrós tekintettel illette, amiért beszélni mert. A fiú kissé felhúzta a száját, s fejét ingatva lépett vissza a helyére, s várta, hogy folytathassuk a játékot.

A tanár nem igazán szereti a nem az órához való beszélgetést. Azt elfogadja, ha leközöljük, ki mit fog csinálni. Emlékszem, amikor kicsi elsős gimnazisták voltunk, s nemhogy a csapat nem szokott össze, mi sem ismertük egymást, az első meccsen mindenkinek nekimentünk, akinek csak lehetett. Azóta egy erős kapocs alakult ki közöttünk, s megtanultuk, hogyha valaki tenni akar akár egy lépést is, akkor arról szólni kell. Nem lenne jó összeütközni, mint régen. Akkor sem volt kellemes, de azóta sokat változtunk. Ha a kapitányunkkal találkoznék, akkor biztosan betörne az orrom, olyan izmos.