blow the whistle | jikook

- 7. -

A mekiben nem voltak olyan sokan, pedig egy olyan helyre jöttünk, ahol általában még kint is rengeteget kell várni. Mondjuk én, amennyit ide járok...

Jungkook a kínálatot nézte, akárcsak én, s azon kattogtam, hogy mit kellene választanom. Nagyon ritkán jövök ide, szerintem évente egyszer-kétszer fordulok meg itt, s akkor is mindig válogatok, hogy mit kellene ennem. Eleve nem szerettem volna sok dolgot kérni, mert Jungkook végig veszekedett velem az úton, miszerint ő akar fizetni, s nekem eszembe se jusson visszaadni, mert egy plusz menü árába igazán nem fog belehalni.

Mikor mi következtünk, Jungkook megkérdezte, hogy végül mi mellett döntöttem, én pedig elmondtam, hogy a klasszikus sajtburgernél. Azt nem szerettem volna megosztani vele, hogy ezen és a csirkésen kívül mást nem is nagyon ettem itt. Lehet, hogy furán nézne rám.

Ő is ezt kérte, sőt még egy epres fagyit is hozzá, s megkérdezte, hogy én szeretnék-e. A válaszom nem volt, amit picit meg is bántam, amikor megláttam Jungkook tálcáján a kis műanyag dobozkában lévő finomságot. Nem volt pofám megkérni, hogy álljon be a sorba ismét, s én sem akartam, mert belőle kinézem, hogy be fog szólni azért, amiért nem szóltam időben.

Leültünk egy szabad asztalhoz egymással szemben, s csendben enni kezdtünk. Én egész hamar végeztem, hiszen csak a hamburgert ettem meg, s már csak a kólámat szürcsölgettem. Jungkook furán nézett rám, s miután lenyelte a szájában lévő falatot, megszólalt.

- Nem kéred a krumplit? – kérdezte az ételre mutatva, mire megráztam a fejem. – Miért?

- Nem szeretem. – rántottam vállat.

- Mármint a krumplit? – döntötte oldalra a fejét.

- Nem, a krumplival nincs bajom, csak az ilyeneket nem szeretem. Ami fagyasztott. Olyan mű íze van. – motyogtam, s ismét a kólámba ittam.

- Miért, anyád hogy csinálja a sültkrumplit? – horkantott fel, én pedig elhúztam a számat.

Igaz, hogy nem tud a családomról semmit, s nem is törődök már a szüleimmel, hiszen ők is magasról tesznek rám, de mégis rosszul esik, ahogy feltette a kérdést. Valahogy érzékeny téma, még úgy is, hogy nem kellene annak lennie. Tökéletesen meg vagyok elégedve a nagyszüleim által nyújtott szeretettel is, csak mégis jó érzés, ha vannak rendes szüleim, akik mellettem állnak. Néha nem is értem, hogy miért létezem, ha ennyire nem érdeklem őket.

A röplabdában se támogattak, szerintük hülyeség. Mamáék mondták meg nekik a magukét, s így hagyták, hogy játszhassak, s abba is belementek, hogy sportiskolába járhassak. Magyarán azt, hogy most itt tartok, nem a szüleimnek köszönhetem.

- Ő mirelitet csinál. – sóhajtottam.

- Na, látod, ő sem vesz külön krumplit, hogy azt csinálja meg. – folytatta tovább. – Olyankor akkor nem is eszel?

Esküszöm, haza fogok futni...

- Nem, olyankor nem. – válaszoltam, miközben megrántottam a vállamat.

Szerettem volna ejteni a témát, s legszívesebben el is mentem volna. Viszont nem tudja, hogy mi a helyzet velem – s nem is akarom, hogy tudja. Éppen ezért nem fogok leállni beszélni arról, hogy a nagyszüleimmel élek, mert ez meg az van anyuékkal. Csak elengedem a dolgokat, mert felesleges lenne megosztani vele mindezt. Nem vagyunk mi olyan jóban, s szerintem nem is leszünk. Itt persze nem arról van szó, hogy szégyellem mamáékat, mert egyáltalán nem, csak azt nem akarom, hogy valaki sajnálni kezdjen amiatt, mert így alakult az életem. Én ezzel meg vagyok elégedve, s bár néha jó lett volna, ha törődtek volna velem, mint minden más szülő a gyerekével, de rájöttem, hogy nekem nem ezt dobta a gép, s nekem el kellett fogadnom a tényt. Beletörődtem, s örültem, amiért papáék itt voltak, s vannak nekem.