blow the whistle | jikook

- 22. -

Ledermedtem. Teljesen lesokkolt az, amit mondott nekem. Vegyes érzéseket keltett bennem, hiszen rettentő jól esett, hogy így gondolja, viszont míg késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, pofon is akartam vágni. Akadály az, hogy nem lány vagyok? Rettentő rossz ezt megtudni, ezt hallani.

Jungkook mondatának súlyosságát nem érezhette, hiszen továbbra is szemeimbe nézve mosolygott, míg oldalamat simogatta kezeivel. Teljességgel összezavart. Annyira jól éreztem magam, s most a pillangók mellet görcsben is volt a gyomrom. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik érzelem az erősebb. Boldog voltam, de közben – valószínűleg az alkohol okozta érzékenységem miatt – sírni akartam.

- Én... – haraptam ajkaimba, ahogy próbáltam valamennyire rendezni a gondolataimat. Jungkook hümmögött egyet, jelezve, hogy figyel rám, s ismét eltűrt egy tincset, ami lehajtott fejem miatt a szemembe lógott. – Elmegyek mosdóba. – motyogtam, s igyekeztem a lehető leggyorsabban lemászni róla.

Nagyon szédültem, s mikor talpra álltam, azt hittem, hogy mentem visszazuhanok Jungkookra. Szerencsére időben megkapaszkodtam a mellettem lévő szekrényben, s a falat használva segítségül kimentem a szobából. Az ajtót is nehezemre esett kinyitni, hiszen legalább négy kilincset láttam magam előtt.

Hazudtam Jungkooknak, nem a mosdóba akartam menni, csak megkeresni Chant, hogy legalább engem dobjon haza. Elég pia van már bennem, s tényleg annyira összezavarodtam, hogy már csak le akartam feküdni az ágyamba, majd agyalni, amíg be nem alszok.

Nehézkesen lemásztam a lépcsőn, s csodálom, hogy nem gurultam le. Volt egy olyan alkalom, amikor két lépcsőfokot léptem le, mert én egynek láttam. Még szerencse, hogy volt korlát, amibe tudtam kapaszkodni. Ám a szerencse nem volt velem sokáig, hiszen vagy négyszer körbejártam a nappali azon részét, ahol voltak az emberek, s ahol iszogattak, de se Chant, se Hyunjint, de még Youngját se találtam. Lehet, hogy csak én nem vettem észre őket, kinézem magamból ebben az állapotomban, esetleg elkerültük egymást. Nem tudni.

Elszörnyülködve pillantottam ismét a lépcsőre, hiszen valahogy fel kellett küzdenem magam, hogy ott szétnézzek, hátha meglelem az exem. Elég rosszul voltam már, forgott velem a világ és nagyon nehezemre esett felmászni a másodikra. Jobb ötlet híján elkezdtem egyesével benyitni a szobákba, mert lehet, hogy ledőlt aludni. A játék elhúzódott, Jungkookkal pedig nem kevés időt töltöttünk el együtt.

Csak nem hagytak itt!

Már kissé pánikoltam a nem tudom hányadik üres szoba után, hogy tényleg egyedül maradtam itt. Komolyan rajtam volt még a sírógörcs is, s ideges is voltam magamra, amiért ilyen érzékeny lettem az alkohol miatt. Soha többet nem iszok, komolyan mondom!

Reményvesztetten nyitottam be ismét egy szobába, s mikor felemeltem a buksimat a földről, hogy szétnézzek, hogy van-e itt valaki, azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Hyunjin nagy szemekkel nézve rám ugrott ki Chan öléből, s próbált távolabb menni, miközben a ruháját igazította.

- Bocsi, én csak... – próbáltam magamhoz térni, de inkább csak megráztam a fejem, s olyan hévvel zártam be az ajtót, hogy még én is majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.

Rettentően égett az arcom. Apró kezemet oda is emeltem. Szinte lángoltak almácskáim. Hyunjin és Chan együtt? Az exem és az egyik legjobb barátom?

Megráztam így is szédült fejem, s eldöntöttem, hogy én vissza nem megyek oda. Nagyon kínosnak éreztem, hogy így kellett megtudnom, s abban se vagyok biztos, hogy Hyunjin tisztában van-e azzal, hogy én és Chan régen együtt voltunk. Így csak még kellemetlenebb a dolog – legalább is számomra – és semmi kedvem egy beszélgetést lefolytatni velük arról, hogy mióta tart ez a dolog.