blow the whistle | jikook

- 57. -

Nagyon álmos voltam, de egyszerűen képtelen voltam elaludni. Egyrészt nagyon boldog voltam, amiért Jungkookkal a dolgaink elkezdtek más irányba haladni. Úgy vélem, hogy jó fordulatot vett a kapcsolatunk. Ezt pedig nem is tudom, hogy kinek köszönhetem igazán. Az biztos, hogy Youngjának könyökig benne volt a keze, még annak ellenére is, hogy ő szerette a fiút. Biztos voltam abban is, hogy Hyunjin se ártatlan, elég furcsán viselkedett mostanság, csupán ez nekem nem tűnt fel. De az, amikor hirtelen elment Channal a fényképész felkeresni, mihelyt megemlítettem Jungkook medálját, elég gyanús volt. Valószínűleg a srác már akkor is azon volt, hogy mi valahogy találkozzunk, legalább egy pár szó erejéig.

Másrészt ugyanakkor aggódtam. Jungkook tényleg nem ivott sokat, de én akkor sem tartottam jó ötletnek a kocsikázást. Akármilyen lassan megy, veszélyes. Nagyon ellene voltam, s szívesebben buszoztam volna, esetleg sétáltam volna haza, de ő erősködött.

Idegesen túrtam a hajamba, majd vettem a telefonomat a kezembe. Nem mertem szemtől szemben ezt mondani neki, de talán így könnyebb. Reméltem, hogy még a közelben van.

- Máris hiányzom, Szöszi? – nevetett, én pedig egy pillanatra megnyugodtam, hogy minden rendben van, nem szenvedett balesetet. Lehet, hogy én reagálom túl ezt az egészet, de szerintem elég veszélyes ez az egész. Ha pedig megszondázzák, akkor fizethet egy kis bírságot.

- Hol vagy? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva kisebb szemtelenségét.

- Az első lámpánál. Pirosom van. Miért? Itt hagytál valamit? – kérdezte, s hallottam, ahogy matatni kezd. Minden bizonnyal keresgélt, hátha tényleg nála maradt valamim. Nagy levegőt vettem, s lassan kifújva azt szólaltam meg ismét.

- Fordulj vissza, kérlek. – motyogtam. – Inkább aludj itt, de ne vezess ittasan.

Minden mozgásában megállt a vonal túlsó végén lévő srác. Az én fejem annyira égett, pedig csak egy egyszerű mondatról volt szó. Csupán bennem volt az, hogy ma tisztáztuk az érzéseinket, gyakorlatilag nem járunk, nem lett kimondva. Az egész olyan, mintha csak kavarnánk egymással.

Jóízű kuncogást hallottam, mire csak jobban pirulni kezdtem. Mi olyan vicces ebben? Csak nem akarom, hogy baja essen.

- Két perc és ott vagyok. – mondta, én pedig bólintottam egyet, hiába nem láthatta.

- Akkor lent várlak. – nyomtam ki a hívást.

Nagy levegőt vettem, s hideg kezeimet az arcomra tettem, ami szabályosan lángolt. Hirtelen annyira gyorsnak éreztem mindent. Igaz, aludtunk már együtt, de ez a helyzet mégis más. Mindegy, úgyse lesz semmi, mert ennyire elkapkodni nem akarom – s remélhetőleg ő sem –, csak nálunk tölti az éjszakát. Maximum a kanapén alszok.

El is indultam le a lépcsőházban, hogy felengedjem Jungkookot, s fel is kísérjem. Papucsban mászkáltam, nem akartam ismét felhúzni a cipőmet. Még szerencse, hogy ilyenkor a szomszéd nem nézelődik, mert akkor biztos megjegyezné, hogy mennyire jól nézek ki, mennyire kicsíptem magam, de a bolyhos papucsom elrontja az összképet.

Pont, mikor leértem, akkor láttam meg, ahogy Jungkook beparkol a kocsijával, majd azt leállítva ki is száll. Lezárta, majd megindult az ajtó felé, ahol én álltam, s szinte csorgattam a nyálam az elegáns srácra. Annyira jól festett, hogy egy kisebb örömmel töltött el, amiért ilyen helyes pasinak jövök be.

- Meglepjük a nagymamádat? – mosolygott, mikor kinyitottam neki az ajtót, s oldalamra simított. Megforgattam a szemeimet, majd elindultam felfelé. – Úgyis úgy tudja, hogy együtt vagyunk, szóval előtte akár ezt is csinálhatom. – fogta meg a kezem, aminek hatására elpirultam. Nem vagyok hozzászokva ehhez a Jungkookhoz. – Egyébként remélem semmi olyan hülyeség nem jutott az eszedbe, hogy külön fogunk aludni. Már aludtál velem, és, mint említettem, az egész családod abban a tudatban van, hogy a pasid vagyok, tehát nem lenne meglepő, ha holnap csak úgy beállítanának hozzátok.