blow the whistle | jikook

- 24. -

- Nagyon rendes tőletek, hogy megteszitek ezt nekem. – mosolygott Jongho anyukája, mikor besegítettük őt a kocsiba. – Téged viszont még nem láttalak. Új osztálytárs? – pillantott a rám, majd a fiára, aki azonnal megrázta a fejét, s az orra alatt elmormolta, hogy csak az kéne még.

- Én úszó vagyok. – mondta Jungkook.

- Akkor ezért vannak ilyen széles vállaid! – bólogatott a nő mosolyogva, mire a srác elkuncogta magát, s a visszapillantótükörbe nézett.

-  Akkor mondana egy címet, hölgyem? – kérdezte, mire Jongho anyukája el is mondta, a sofőr pedig beírta a GPS-be.

Az út nem telt csendben. Az osztálytársam anyukája elég beszédes, nem kell őt félteni afelől, hogy ne szólalna meg. Sok kérdése volt Jungkookhoz, amikre a fiú válaszolt is. Még dicséretet is kapott, amiért még vezetés közben is képes rá figyelni és a szabályokat is betartja. Igazi úriembernek lett beállítva. Nos... A maga módján tényleg az.

Jonghonak persze ez az egész nagyon nem tetszett, de be kellett látnia, ez azért egy fokkal jobb, sőt, sokkal, minthogy átutazza a fél várost ahhoz, hogy hazaérjenek. Az anyukája mellesleg nem nagyon tudta használni a mankókat, amiket kapott, így az egyik nővér kísérte ki őt. Pont akkor léptek ki, mikor mi megérkeztünk. Még meg is jegyezte, hogy milyen sok férfi rajongója van.

Amikor elértük a célunkat, segítettünk kiszállni a hölgynek. Én fel is akartam kísérni, ám amikor Jungkook is felajánlotta ezt, Jongho inkább nemet mondott, s rávágta, hogy ezt már tényleg megoldja egyedül. Valamilyen szinten megértem, én se hívnám be a házamba azt, akit utálok. Mindenesetre elmotyogta, hogy köszöni a segítséget, s mikor rám nézett, egy szomorú mosolyt ejtett. Mintha tudná, hogy így Jungkookkal kellene kettesben lennem. Bár... Elég egyértelmű volt.

Viszonoztam a gesztust. Talán vágytam a törődésre, de nem két nap elteltével kellene, hogy realizálja, hogy élek még. Youngja is csak akkor beszélt velem, mikor hétfőn együtt voltunk nulladikban, aztán pedig teljes mértékben el lettem felejtve. Abban a 45 percben is csak Jungkookról és a bulijáról áradozott – amiről én leléptem és amit senki se vett észre.

Mikor becsukódott az ajtó, nagyot sóhajtva vettem elő a telefonomat, s kezdtem kutakodni. Jungkook furán nézett rám, de én nem fordítottam erre különösebb figyelmet, csupán akkor, amikor már a nyakamban éreztem az orrán keresztül kifújt meleg levegőt. Meg is ugrottam, s azonnal hátra fordultam. Még a hideg is kirázott...

- Ne mássz már bele az aurámba! – néztem rá picit dühösen, ám őt ez teljes mértékben hidegen hagyta, ahogy az is, amit mondtam az imént.

- Miért nézel menetrendet? – kérdezett rá, s megpróbálta elvenni a telefonomat, de én elkaptam a kezem. Na, ezt nem adom és nem is hagyom! Két napig le se szartak, akkor most se legyek olyan rohadt fontos.

- Hogy haza tudjak menni. – rántottam vállat, s ismét a telefonomra néztem. – Oké, a sarokról indul egy járat, van két percem kiérni, szóval... – mondtam, ám Jungkook kihasználta a figyelmetlenségem, s elvette a telefonomat. – Add vissza! – ugráltam érte, de semmit se értem el vele. Magas volt, s hamarabb el is húzta a kezét, minthogy a tárgyért nyúltam volna.

- Elárulnád, hogy mi a bajod? – fogott le. Ha nem lenne nála a telefonom, azon is elgondolkoznék, hogy pofon vágom, hátha verek egy kis észt a fejébe.

Inkább csak elnevettem magam, s hitetlenkedve megráztam a buksimat a kérdésén.

- Két napig észre se vettetek. Se te, se Youngja. Figyi, oké, ha fel akarod szedni őt, de nem azért segítek neked, hogy aztán engem ignoráljon, mintha soha nem is lettem volna neki! – próbáltam beadni azt, hogy jobban zavar az, ha a barátnőm nem törődik velem, holott más problémám is volt.