blow the whistle | jikook

- 6. -

Csendben ültem Jungkook mellett az autóban. Nem igazán beszélgettünk, nem volt miről. Szerintem mondanom se kell, hogy iszonyatosan kínosan éreztem magam. Legalább a rádió szólhatott volna, ha már más nem, hiszen megőrülök ebben a zajtalanságban.

Mintha hallaná a gondolataimat, benyomta a rádiót, ami őrült hangosan kezdett el bömbölni a kocsiban. Nagyon megijedtem, ám nem csak én, hanem a járművet vezető srác is. Ezt onnan tudom, hogy megrezzent, s – gondolom – angolul káromkodni kezdett. Csak elmosolyodtam rajta, talán egy kis kuncogást is megengedtem magamnak.

- Tegnap takarítottam a kocsit és feljebb vettem a hangerőt. – mesélte, ezzel megtörve azt a vastag jégfalat, ami kettőnk között helyezkedett el. – Viszont letekerni elfelejtettem. – sóhajtott.

- Legalább már tudod, hogy megfeledkeztél róla és több emberre nem fog ráijeszteni. – bólintottam, mire ő felhorkantott, éppen ezért azt hittem, hogy valami rosszat mondtam, s rá is kaptam a tekintetemet, ám csak egy mosolyt láttam az arcán. Nem volt gúnyos, nem volt erőltetett, csupán egy átlagos, őszinte mosoly.

A kórházba beérve érdeklődtünk a recepción, hogy mégis merre kell menni, hogy megnézzék az orromat, illetve azt is megkérdeztük, hogy itt be kell-e jelentkezni, mert ha igen, akkor bajban lennénk. Szerencsére csak várnunk kellett, ugyanis érkezési sorrendben kell menni vizsgálatra, s ha az orvos úgy gondolja, akkor röntgenre, viszont oda regisztrálni kell, s majd szólítanak. Jungkook mindenhová követett, s hiába nem beszélt velem, nem csinált semmit, valamiért jól esett az, hogy itt volt velem. Még akkor is, hogy nem ápoltunk egymással baráti viszonyt. Azért az ember jobban szeret valaki ismerőssel kórházba menni, mint teljesen egyedül, magára utalva. Így is többnyire ő társalgott a recepción lévő hölggyel, mivel engem nem értett tisztán az öreg az orrhangom miatt.

A harmadik emeletre kellett felmennünk, hiszen ott volt rendelés. Nem voltak sokan, rajtam – avagy rajtunk – kívül négyen, úgyhogy nem kellett azért aggódnunk, hogy itt fogunk ülni órákon át a hosszú sor miatt.

Letelepedtünk két egymás mellett lévő székre, s vártunk. Megbámultak minket, amit nem értettem, hogy miért, elvégre csak elkísért. Semmi közünk sincs egymáshoz, hiába ők ezt nem tudják.

- Bora! Ne mászkálj el! – szólt az egyik anyuka a kislányára, aki kis rózsaszín ruhájába felénk totyogott. A nő nem tudott felállni, hiszen a jobb lába kétszer akkora volt, mint a másik, s el is volt színeződve. – Bora! – szólt rá ismét, de a lány rá se hederített, csak a babáit hozva jött felém, s tette a lábamra az egyiket.

- Játszol velem? – kérdezte, én pedig a nőre pillantottam, majd biztatóan elmosolyodtam, miszerint semmi baj, engem nem zavar a kis hölgyike.

- Persze. – mondtam, s bólintottam is egyet.

Bora elmondta, hogy mi a neve az én babámnak, illetve azt is, hogy én egy hercegnő vagyok, míg ő egy papnő. Imádkoznom is kellett vele, ami számomra furcsa volt, hiszen nem vagyok vallásos, ő pedig – ha jól szűrtem le – katolikus volt. Meg is dorgált érte, amiért nem tudtam rendesen elmondani az imát, s inkább megtanította nekem. A mellettem ülő Jungkook bezzeg jót szórakozott ezen, s szóvá is tette, hogy milyen egy rossz hercegnő vagyok, amiért nem tudok imádkozni. Szerencsére még időben megálltam, hogy ne mondjak neki én is valami szépet, s inkább tovább játszottam a kislánnyal. Nem is volt semmi probléma, egészen addig, amíg azt nem akarta, hogy a mellettem ülő srác is beszálljon.

- De nekem nincs plüssöm. – próbált egy elég gyenge kifogással jönni a fiú.

- Ez mit jelent? Te nem tudsz koreaiul? – pislogott nagyokat a kislány. Hát igen, elég furcsán ejtette ki a plüss szót, ez pedig egyből szemet szúrt Borának. Én persze jót terültem ezen, Jungkook már kevésbé. Biztosan sértette az egóját az, hogy egy fiatal lányka szerint nem tud helyesen koreaiul. Mondjuk én nem hibáztatom, az is csoda, hogy 1 év alatt ilyen sok mindent megtanult.