blow the whistle | jikook

- 16. -

Az aznapi délutánomat inkább egyedül töltöttem. Ilyenkor nem szeretem, ha bárki is a közelemben van. Lehet, hogy a gondolataim miatt megőrülök, de mégis jobb, ha egyedül mindent végiggondolok, s feldolgozom a történteket.

Próbáltam nem a saját káromra gondolni, hanem arra, hogy neki már nem fáj semmi, nem kell többet szenvednie. Ez sajnos nehezemre esett, hiszen a tragédia még frissen élt bennem.

Elfogadtam. Nehéz volt, de elfogadtam, hogy már nincs többé, hiába nem akartam, s az érzelmeim küzdöttek ellene. Magamra kellett erőltetnem ezt, s a szívem helyett az eszemre hallgatnom. Talán nem volt ember, de mit is érdekel, hisz amíg szíve dobog, lélegzik, addig él, s csak ez számít.

Mama többször bekopogott az ajtómon, hogy nem megyek-e ki enni legalább, de nekem semmi sem ment le a torkomon. Mintha fojtogatna valaki, a sírás láthatatlan keze. Beszélni se beszéltem velük, de szerencsére nem kérdeztek. Tudták, hogy ilyenkor nem fogok válaszolni, elvégre ismertek.

Pechemre a szüleim is ma küldtek nekem egy képet, ahogy pózolnak, s a képhez hozzáfűzték, hogy szeretnek. Megnéztem, de nem írtam vissza semmit. Nem volt idegzetem még hozzájuk is, főleg, hogy hetekig magasról tettek rám. A másik meg az, ha vissza is írok, valószínűleg napokkal később kapok választ, pedig elérhetőek, mert minden második órában posztolnak valami új képet.

Youngja is írt nekem, hogy tegnap miért nem maradtam a többiekkel, s aggódik, hogy történt valami. Nem akartam ott közölni vele a dolgokat, így annyit mondtam, hogy majd személyesen megbeszéljük. Nem faggatott tovább, csupán annyit kért, hogy vigyázzak magamra és néha azért adjak magamról életjelet. Aranyosnak gondoltam, hogy ilyen velem, s jól esett, hogy így viselkedik.

A napom nagy részében inkább tanultam, hogy azzal is tereljem a gondolataimat. A történelmen elég sokáig ültem, mert valahogy mindig elkalandoztam, s csupán két oldal megtanulásához szükségem volt majdnem három órára. Ha hatszor elolvastam egy mondatot, akkor ugyanannyiszor nem tudtam visszamondani a tartalmát. Nincs rossz agyam, sőt, nagyon hamar képes vagyok új információt befogadni, de most teljesen máshol jártam. Nem ment. Egyszerűen nem és kész.

Hétfőn a nulladik óráról is sikerült késnem, ami miatt a tanár meg is szólt, de nem küldött el futni. Azt mondta, hogy az a szerencsém, hogy a hétvégén túl jól sikerült a meccs ahhoz, hogy szemét legyen. Méltányoltam a kedvességét, nem sokszor van ilyen.

Youngja – amíg nem figyeltek az oktatók – idesunnyogott hozzám.

- Elmondod, hogy mi a baj? Látom, hogy nem kis dolog. – sóhajtott, miközben az ölemben lévő kezemet kezdte piszkálni. – Nem szeretném, hogy rosszul érezd magad és ha nem is tudok tenni semmit, legalább meghallgatlak. Szóval panaszkodj nyugodtan. – nézett rám, én pedig szabad kacsómmal szőke tincseim közé túrtam.

- Szombaton elaltatták Bodzát, azért nem maradtam. Vele voltam egy kicsit. – hajtottam le a fejem, s alsóajkamba haraptam.

- Úgy sajnálom. – simította meg a hátamat, s magához ölelt. – De már jobb helyen van és itt mindig veled lesz. – bökött a mellkasomra. Egy szomorú mosolyt villantottam, majd megköszöntem, amiért meghallgatott, még akkor is, ha nem mondtam olyan sok mindent. – Ugyan. – legyintett. – Ez a legkevesebb, amit érted tehetek. – szorította meg a kezemet.

- De ez egyben a legtöbb is számomra. – mondtam.

Youngja egész végig velem volt. A tanárok nem szóltak ránk, hiszen együtt edzettünk, s a végére Jongho és Hyunjin is csatlakoztak. Még sikerült is megnevettetniük, hiszen a magasabb vékony srác nem fogta össze a hosszabb haját, így miközben edzett, Jongho fogta meg a frufruját, hogy legalább az ne gátolja a látását.