blow the whistle | jikook

Epilógus

— 4 év elteltével —

- Csendet kérek! – ütögette a kezében lévő kanalat az üvegpohárhoz Hyunjin, hogy felfigyeljenek rá, s miután ez megtörtént, elmosolyodva kezdett bele a beszédbe. – Először is szeretnék gratulálni nektek, amiért sikerült felhúznotok ezt a helyet. Mindezek mellett remélem, hogy kedvezményt fogok kapni, mert a dizájnban az én kezem is benne volt. – húzogatta a szemöldökét a srác. – Másodszor pedig... Igazából nincs második, csak igyunk! – nevetett, akárcsak mi, s koccintva egyet meg is húztuk a poharunkban lévő sojut.

Elég sok idő eltel azóta, mióta leballagtunk. Hyunjinnal hivatalosan is a nemzeti csapathoz tartozunk, s már nem cserejátékosként játszunk. Bár szigorúan csak együtt állítanak minket pályára. Számtalan versenyben volt már részünk, s azt kell mondanom, hogy a lehető legjobb eredményekkel zártuk az éveket. Nyilván, voltak vereségeink is, de azok sem érték el azt, hogy magunk alá kerüljünk.

Youngja is bekerült a női csapatba, s ott szerencsére barátai is vannak. Nagyon hamar szerzett magának ott, még úgy is, hogy ő volt a legfiatalabb beválogatott tag. Nem jelentett gondot, hiszen minden noona nagyon kedves. Ráadásul nagyon megértőek is. Szoktunk is beszélgetni, néha-néha még játszani is beállunk hozzájuk, mikor éppen úgy van időnk, illetve kedvünk.

Chan – Jungkookkal ellentétben – nem maradt meg az úszás mellett. Mindig is jó tanuló volt, ezért jogi egyetemre ment. Jelenleg is ott tanul, s nagyon szép eredményei vannak. Ezalatt a pár év alatt a szüleinek is lemondta, hogy van valakije, ráadásul az nem az ellenkező nemhez tartozik. Szegények nagyon kiborultak, s több, mint fél évig nem is beszéltek a fiúkkal. Akkortájt költözött át Hyunjinhoz, később pedig saját lakás után néztek. Szerencsére azóta minden baj megoldódott, nem is akármilyen módon!

Hyunjinék bevásárolni mentek, amikor egy nővel leálltak kötekedni a fiatalok. A magas azonnal odaállt, s szokás szerint mondta a magáét, kiállt az asszonyért, aki nagyon kedves volt vele. Viszont, amikor Chan is felbukkant, akkor összeállt nekik a kép. Akkor találkoztak először, s bár eleinte nem fogadták jól a hírt, mihelyt meglátta a saját fiát, már nem érdekelte, hogy kivel van. Elfogadta a dolgot, nem csak ő, hanem a férje is, s szerencsére nagyon kedvelik Hyunjint. Nem is csodálom, ő nagyon hamar az emberek szívébe tudja lopni magát.

S itt vagyunk mi Jungkookkal... Kisebb vitáink természetesen voltak. Főként azért, mert a barátom elég féltékeny típus, de mindig rájött a végére, hogy soha, de soha nem jönnék össze mással. Még akkor se, ha kést szorítanának a torkomhoz. Viszont büszkén mondhatom, hogy sosem voltam még ilyen boldog, mint amióta a srác az életemnek mindennapi része. Azt hittük, hogy az összeköltözés után jönnek majd a problémák – s bár voltak is –, de mindet megoldottuk. Jobban megismertük a másikat, s rájöttünk arra, hogy semmit sem érünk el azzal, ha csak veszekszünk, a másikat hibáztatjuk. Igenis le kell ülni, s megbeszélni a dolgokat, majd dűlőre jutni. Hiszen ez az egész csak így működhet.

Végre egy közös álmunk is valóra vált. Tervezgettük, hogy saját edzőtermet nyitunk, s ez régebben még csupán álom volt, viszont szépen lassan gyűjtögetni kezdtünk, s saját pénzünkből építettük fel a helyet. Most pedig büszkén nézhetünk rá, arra, amit mi alkottunk kemény munkával, s kitartással.

Össze is hívtuk a barátainkat, hogy megünnepeljük azt, hogy végre megnyithatjuk a termünket. Kibéreltünk ennek egy külön helyet, ugyanis sem a lakásban nem akartunk bulit csapni – kicsi is lett volna arra –, sem pedig magában az edzőteremben. Nem hiányzik, hogy a szépen festett falon ott díszelegjen egy hányásfolt már most.

- Amúgy nem akarok szemét lenni, Jimin, de látszik, hogy ezt a partit nem én szerveztem. – rántott vállat Hyunjin, mire összeráncoltam a szemöldökömet, s Jungkookra néztem. Ő is hozzám hasonlóan érthetetlen fejet vágott.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá.

- Úgy, hogy nincs itt mindenki. – ingatta a fejét.

- De ezt nem értem. – fordultam felé jobban. – Elhívtam Chanseongot, Seungmin egyenesen Busanból, a mostani csapattársainkat. – számoltam az ujjamon az embereket, de Hyunjin csak a fejét rázta mosolyogva.

- És hol marad az én nevem? – hallottam meg egy ismerős hangot az ajtóból. Lassan fordultam felé, hiszen el sem akartam hinni, hogy mi történik éppen. Tényleg itt van? Jól látom? – Basszus, már alig ismertem meg a várost. – nevetett Jongho, s jött beljebb.

Természetesen nem csak én, de mások is meglepődtek. Senki sem gondolta volna, hogy ismét látni fogjuk őt, főleg, hogy már 4 éve, hogy elment Amerikába. Szinte az asztalon átmászva futottam oda hozzá, s öleltem meg a rég nem látott barátomat.

- Te meg...? Te meg mégis mióta?! – kérdeztem boldogan.

- Pár napja szállt le a gépem. Hyunjin mondta, hogy mit terveztek, szóval gondoltam megleplek titeket. – rántott vállat, s tárta ki az egyik karját, hiszen Youngja is átmászott a többieken, s megölelte őt. Jongho egy csókot nyomott a lány homlokára, aki csak elégedetten mosolygott. Tudtam, hogy összejöttek, s távkapcsolatot folytatnak, de nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kitart majd. Figyelemreméltó az a hűség, s a tisztelet, amit egymás felé mutatnak. – Nem voltam jó meglepi?

- De. A legjobb voltál. – mosolyodtam el, s éreztem meg egy kezet a derekamon. Jungkook kellemes illata azonnal meg is csapott. Ő szokásához híven kezet nyújtott Jonghónak, aki el is fogadta. Látszólag már neki sem volt olyan furcsa, hiszen kint élt. Ki tudja, lehet, hogy már az nem mindennapi neki, hogy itt a meghajlás a tisztelet kifejezés.

- Ha már ennyi jó hírt hallunk, akkor mondok még valamit. – köszörülte meg a torkát a barátom. Mindenki rá figyelt, s bár én tudtam, hogy mit fog mondani, mégis izgatottan vártam. – Engedélyezték a gyermekvállalást és ha minden jól alakul, akkor egy-két hét és nálunk lehet Hana. A mi nevünkön lesz. – mondta, a többiek pedig el is kezdtek gratulálni nekünk.

Közel másfél éve jött ránk az a hóbort, hogy szeretnénk egy közös gyereket. Nyilván, ez lehetetlen volt, mivel mindketten fiúk voltunk, ezért is döntöttünk úgy, hogy megpróbálunk örökbe fogadni egy babát. Viszont itt ismételten akadályba ütköztünk, mivel meleg párként nem akarták nekünk engedni azt, hogy magunkhoz vegyünk egy kisbabát. Sőt, semmilyen gyereket. Sokáig tartott, mire sikerült átmennünk minden alkalmatossági teszten, s fél éve jött is a hír, hogy született egy kislány, de az anyukája a kórházban hagyta őt. Egyből minket kerestek fel, mi pedig kaptunk is az alkalmon. Jelenleg a papírjaira várunk, s ha azok nálunk lesznek, minden gond nélkül fogadhatjuk örökbe a leányzót.

- Egyébként, mivel személyi edzést is vállaltok, gondoltam megleplek titeket valamivel. – mosolygott Hyunjin, s felénk nyújtott egy-egy kis ékszertartót. Jungkookkal közösen nyitottuk ki, s az állam leesett, mikor megláttam a két sípot. Lassan vettem ki, s a nyakamba is akasztottam. – Nos? Tetszik? – kérdezte izgatottan.

- Igen, nagyon. – bólintottam vigyorogva. – És szól is? – nevettem.

- Hát persze! Próbáljátok ki. – biztatott, én pedig Jungkookra pillantottam.

- Egyszerre, Szöszi? – kérdezett rá.

- Fújjuk egyszerre, te Amerikában nevelkedett gazdag ficsúr. – vágtam hozzá poénos szavaimat, s hallottam is, amint a többiek elkezdenek öttől visszafelé számolni.

- Öt... Négy... Három... Kettő... Egy... Fújd a sípot! – kiáltották, mi pedig nagy levegőt véve hangot adtunk egy újabb kezdetnek.

Hello Sütikék! Hát ez is elérkezett... Az epilógus🥺🥺🥺 Hát nekem nagyon a szívemhez nőtt ez a könyv, el sem tudom mondani, hogy mennyire...

Mindenképp lessétek meg a köszönetnyilvánítást, hiszen néhány plusz infót tudhattok meg erről a könyvről, ugyanakkor a szavazás eredménye is felkerül😌😌

Az utolsó kérdéseim felétek ezalatt a könyv alatt; Hogy tetszett? Elégedettek vagytok a végével és magával a történettel?🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook