blow the whistle | jikook

- 76. -

A hangulat utána igazán oldott volt. A szülők jól elbeszélgettek egymással, mamát se hagyták ki, főleg, amikor felőlem érdeklődtek, mert ő tudott csak válaszolgatni velem kapcsolatban. Persze én egy-két kínosabb sztorinál csak úgy fogtam a vörös fejem, s legszívesebben eltűntem volna, ám szerencsére Jungkook anyukája ezt remekül kompenzálta azzal, hogy a saját fiát sem kímélte. Elég sokat megtudtam a páromról, például azt, hogy ő is megpróbálkozott kisebb korában a röplabdával, de miután betört az orra miatta, s kicsapta a hisztit, nem is nyúlt többet a labdához, de még a sportra se nézett rá.

A fájdalmat átéreztem, nekem is elég sok problémám volt már vele – a karjaim például most is véraláfutásosak –, de ez volt a szenvedélyem. Az egyetlen dolog, amiben kiemelkedő voltam, s nem szerettem volna otthagyni csupán pár sérülés miatt.

- Pedig a röplabda nem rossz sport. – mondta Jungkook apukája, mire az én szüleim egyből rávágták, hogy én bizony ezt a sportot űzöm. A férfi szeme felcsillant, s felém pillantott. – Tényleg? Nincs kedved ütni párat? – mutatott a háta mögött lévő ajtóra. – Van labdám, nagy rajongó vagyok. – kuncogott, én pedig elmosolyodtam.

- Persze, miért ne? – keltem fel, a magas férfi pedig el is indult be, hogy kihozza a játék elengedhetetlen eszközét. Én addig kicsit távolabb mentem a sütögető emberektől, nehogy véletlen leüssük őket.

- Úgy hiszem, hogy emberedre akadtál, Jimin. – kuncogott a barátom anyukája. – Tényleg nagyon szereti a röplabdát, még a játéka sem annyira rossz. – ingatta a fejét.

- Itt is vagyok. – jött vissza a férfi kezében a labdával, én pedig egy picit megráztam a karjaimat, illetve nyújtottam is, nehogy meghúzzam valamimet, bár nem számítottam olyan intenzív játékra, mint amiket mi szoktunk csinálni. – Amikor kisebb voltam, apám rengeteg meccsre vitt. – ütötte felém a labdát, én pedig azt egy alkarérintéssel küldtem vissza. – Egy ideig én is játszottam, de csak amatőr szinten. – nevetett. – Viszont ez elég volt ahhoz, hogy függője legyek a játéknak. Te hogy találtál rá? – kérdezte, s nekem hátat fordítva indult el a kert másik irányába, hiszen velem ellentétben ő nem mozgott, csupán állt egy helyben, s sajnos, ha ő erősebben megküldi a labdát, annak a lendületén én se tudok sokat változtatni. Éppen ezért is repült el a feje felett, de úgy tűnt, hogy nem volt számára probléma mindez.

- Általánosban kötelező tananyag volt, nekem pedig jól ment. A tanár mondta, hogy meg kellene próbálnom jelentkezni az iskolai csapathoz, ahova be is kerültem. Igazából azóta röplabdázok. Ez volt az egyetlen sport, ami ment. A kézilabda nekem túl durva volt, a focihoz nem értek, a kosárlabdához pedig túl alacsony voltam. – rántottam vállat. – Többet nem tanultunk, de én megtaláltam a helyem ott. Első helyezést értünk el egy versenyen és ott az egyik nyeremény az volt, hogy felvételt kaptunk a sportgimnáziumba, ahova most járok. – meséltem.

- Nem semmi. – bólogatott elismerően az apukája. – Milyen posztot töltesz be a csapatban?

- Libero vagyok. – vallottam be büszkén, s nem csak azért, mert én voltam az egyedüli az egész társulatban. Én szerettem, hogy ez vagyok, hogy nekem ez jutott. Örömmel vállaltam fel, mert hiába nem én szerzem a pontokat magunknak, megakadályozom, hogy az ellenfél ezt megtegye.

- Akkor te se pihensz valami sokat. – kuncogott, s kezdtünk ismét passzolgatni egymással.

Egész jól elbeszélgettünk, hiszen a közös témát megtaláltuk szerencsére. A végére már a társaság többi tagja is minket nézett, s tapsoltak, esetleg fütyültek, amikor sikerült visszaütni a labdát. Nagyon jól szórakoztam, s úgy tűnt, hogy Jungkook apukája sem bánta azt, hogy rendesen megizzasztom, hiába próbáltam finomabban játszani, de mint mondtam, ezek nem csak tőlem függtek.