blow the whistle | jikook

- 44. -

Miután elvégeztem a dolgom, s lementem, azt hittem, hogy kínos csend lesz. Viszont Jungkook úgy tett, mintha az előző beszélgetés meg se történt volna. Bár láttam a kellemetlenséget kifejező mosolyt az arcán, s furcsa csillogást szemeiben, nem foglalkoztam vele. Ha valami problémája van, akkor úgyis elmondja.

Nem bántam meg azt, amit mondtam. Ennyit én is megtehetek. Persze nem megbántani akartam az úszót, csupán talán magamnak akartam valahogy bizonyítani, hogy képes leszek túllépni rajta. Ezeket utolsó szavaknak szántam azzal a Jiminnel, aki fülig szerelmes Jeon Jungkookba. Muszáj lesz nyitnom más felé is, meg kell próbálnom, mert olyan egyedül fogok maradni, mint a kisujjam.

Zavarosak voltak a gondolataim, hiszen egyik nap még úgy voltam vele, hogy senki sem kell, majd megvárom, míg elballagunk, s aztán engedek a szerelemnek. Viszont jelenleg én is vágytam a törődésre, amit a kedvesemnek nevezett embertől kaphatok meg. A hiba akkor csúszott be, mikor rájöttem; nekem nincs párom. Lett volna lehetőségem összejönni valakivel, de szegényt azonnal visszautasítottam. Szinte esélyt se adtam neki. Megsajnáltam, hiszen kihasználásnak gondoltam az egészet. Én felejteni akartam – jobban mondva, akkor csak húzni Jungkook idegeit – ő pedig pont kapóra jött volna. Viszont túlságosan jószívű volt, fiatal, s nem akartam tuskó lenni vele. Az valahogy nem én lettem volna.

Bevallom, még én se tudom, hogy mit fogok kezdeni ezzel, hiszen kihasználni még mindig nem akartam senkit, de nyitni szerettem volna az emberek felé. Ez azért is kétséges, mert még mindig érzek Jungkook iránt valamit, ezt pedig nagyon nehéz elnyomnom, akárhogy próbálkozok, de nem szabad feladnom. Ő így boldog, szóval ideje, hogy én is az legyek, csak más oldalán.

- Minden rendben? – kérdezte gondolataim főszereplője, s felém fordulva nézett rám összeráncolt szemöldökkel.

- Persze, miért? – kérdeztem vissza.

- Mert nem is figyelsz, csak nézel magadból kifele. – tette le a kezében lévő távirányítót egy nagy sóhaj kíséretében. Észre se vettem, hogy megállította az éppen nézett sorozatot.

- De, figyeltem. – próbálkoztam védeni magam egy elég gyenge füllentéssel, ami látszólag őt se verte át, hiszen megkérdezte, hogy mi történt az előző 10 percben. Csak makogni tudtam, illetve egy-két tippet benyögni, hátha sikerül pont beletrafálnom, ám sajnos a szerencse ezúttal sem az én oldalamon állt.

- Semmi, mert próbáltam beállítani a koreai feliratot a sorozathoz. – sóhajtott a fiú, én pedig lehunytam a szemeim, s még a fejem is lehajtottam. Most szépen lebuktam. – Jimin, azért vagy ilyen, mert vissza kell vinnem téged? – döntötte oldalra a fejét, majd simított a térdemre, ám mikor realizálta, hogy mit tett, inkább elvette a kacsóját.

Én kapva az alkalmon, amit felkínált nekem, bólintottam, hiszen félig igaz volt. Aggódtam, hogy mi lesz, ha visszakerülök. Azt, hogy megléptem a szüleimtől nem bántam, csupán a nagymamámat sajnáltam, akire valószínűleg ráhoztam a frászt ezzel a manőveremmel. Talán kicsit meggondolatlan voltam, hiszen így lehet, hogy anyáék is szigorúbbak lesznek, bár reménykedtem az ellenkezőjében.

- Nem akarok visszamenni oda. – sóhajtottam, s dőltem hátra a kanapén, hogy megtámaszthassam a felsőtestem a háttámlával. – Rohadtul nem ismernek, és én nem akarok olyanokkal élni, akik folyamatosan lepasszoltak, mert az utazás fontosabb volt, mint én.

A szüleim eleinte munka miatt utaztak, de egyre több időt töltöttek kint, csak már nem az végett. Szórakoztak, élték az életüket. Ide-oda mentek, hiszen megengedhették maguknak, ha pedig ismét egy tárgyalás jött másik országban, akkor oda is elutaztak, s eltöltöttek ott hosszabb időket. Eleinte még kerestek is, mikor kisebb voltam, de ez egyre csak fogyatkozott. A végén csoda volt, ha fél évente egyszer látom őket. Akkor sem éltem velük, ugyan úgy a nagyszüleimmel maradtam. Ennyi idő alatt elhidegültünk egymástól, olyannyira, hogyha tudtam, hogy jönnek, esetleg hívtak – mert valami csoda folytán eszükbe jutott az egyetlen gyermekük – már teherként tekintettem erre az egészre.