blow the whistle | jikook

- 74. -

Sokkal könnyebbek lettek a mindennapjaim úgy, hogy már nem voltak plusz edzéseim. Kipihentebb voltam, s bár még mindig fájtak a karjaim, határozottan jobban voltam, mintha ugyan úgy erőltetve lennének. Az izomlázam is lassan kezdett elmúlni, aminek szintén örültem, mivel az ágyból való kikelés nem volt éppen kellemes.

Péntek lévén Jungkook kitalálta, hogy suli után menjünk el valahova randizni. Én nagyon boldog voltam emiatt, hiszen a múltkori kis akciója is jól sült el. Igaz, akkor megkérdezte, hogy lennék-e hivatalosan a párja, de én csupán annak is örültem, hogy megismételjük a kis randevúnkat. Mamának jeleztem is, hogy későn fogok hazaérni, s ne várjon emiatt, nyugodtan vacsorázzon, illetve feküdjön le aludni. Ő sem volt az ellen, hogy végre többet eljárok itthonról, hiszen ezelőtt ez nem tartozott a szokásaim közé. Általában Youngja jött át hozzánk, s néztünk valami filmet, esetleg sorozatot és ennyi. Nem sokat jártam ki, főleg nem bulizni – bár ezen az egy évben bepótoltam minden eddigi elszalasztott partit –, úgyhogy ő ezt pozitívumnak fogta fel. Az unokája végre úgy viselkedik, mint a legtöbb korabeli.

Direkt hoztam váltásruhát az iskolába, hiszen nem akartam izzadt cuccokban elmenni egy randira, hiszen a barátom nem szállít haza, hanem egyből indulunk. Azt nem árulta el, hogy hova, letudta annyival, hogy meglepetés. Ez mondjuk számomra nem volt a legjobb válasz, hiszen így kissé nehezebb volt ruhát választani. Szerencsére Hyunjin és Youngja segítségemre voltak, így kiválasztottunk egy egész jó szettet, ami nem is túl elegáns, de nem is túlságosan utcai. Még szerencse, hogy van két divatdiktátor barátom.

Amikor kiléptem az iskolából, az úszó már várt engem. Nagyon aranyos volt, hiszen amikor meglátott, egy hatalmas mosollyal jött felém, s nyomott egy csókot a számra. Szégyenlősen hajtottam le a fejem, mire a srác mutatóujját álltam alá helyezte, s felemelte a buksimat.

- Csak nem zavarba jöttünk, Szöszi? – mulatott jót rajta, én pedig csak megforgattam a szemeimet.

- Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire közvetlen és bátor vagy. – vallottam be. – Viszont nem bánom. – ejtettem egy halovány somolyt. Valóban nem zavart az, hogy Jungkook kicsit merészebb, hiszen így úgy éreztem, hogy nekem is járnak azok a bizonyos alapvető jogok, amik minden párnak.

- Mehetünk? – kérdezte, s miután bólintottam, összekulcsolta az ujjainkat, majd az autójához indultunk.

Úriember módjára nyitotta ki nekem az ajtót, s zárta is be utánam. Meglepő volt mindez, de nagyon is tetszett. Mondhatni kiskirálynak éreztem magam mellette, s bár nem akartam kihasználni őt, úgy gondoltam, kiélvezem ezt a helyzetet. Nem akarok vészmadár lenni, de sosem tudni, hogy mit tartogat számunkra a jövő, az ismeretlen. Éppen ezért minden apró lehetőséget meg akarok ragadni, ami a boldogságot jelenti számomra.

Akarva-akaratlanul a nagyapám jutott eszembe. Visszagondolva annyi, de annyi évet töltöttünk együtt, s mégis róla az emlékeim csupán pár másodperces szilánkok a múltból. Mert bizony ennyit ér az emberi élet. Megszenvedjük, a poklok poklát megjárjuk, s végén ez a hosszú idő nem lesz más, mint néhány pillanat. Valami, ami később csak egy minutum lesz, de akkor egy hosszadalmas jelen volt. Hiszen nem csupán az emberi élet mulandó, hanem maga a lét is.

Régen sosem voltam az, aki a jelennek, a mának élt. Viszont, ahogy telt az idő, s ahogy többet, többet tapasztaltam, kóstoltam bele a valódi életbe, rá kellett jönnöm, hogy néha igenis kell az, hogy azt a napot gondoljuk az utolsónak, de az csodálatos legyen.

Carpe diem! – szól azon életelve Horatiusnak. Minden ember másként fogja fel, értelmezi. Én is megtaláltam a magam jelentését ebben a mondatban. A legkisebb pillanatokat is értékelni kell, legyen az kevésbé jó. Mert az ember fejelt, s a múltja vele együtt fog halni, majd pihenni a koporsóban.