blow the whistle | jikook

- 53. -

Mikor megláttam, hogy mit is tartok a kezemben, reménykedtem benne, hogy nem azé, akire gondolok. Titkon imádkoztam azért, hogy Chané legyen, s még rá is írtam, hogy nem-e vesztette el az érmét, amit ma nyert. Sajnálatomra a válasza nem volt.

Ajkamba harapva gondolkoztam azon, hogy most mégis mit tehetnék. Semmiképp se szerettem volna találkozni vele, de valahogy ezt vissza kellett adnom neki. Youngjával nem küldhetem el, hiszen nincs iskolában, másban meg nem bízok meg annyira, hogy biztonságosan visszajuttatja neki. Lehet, hogy Hyunjinnak vagy Channak kellene átadnom? Ők megtennék nekem ezt a szívességet.

Már éppen azon voltam, hogy ezzel a témát hagyom is, de mikor leültem az ágyam szélére, szinte fejen vágott a valóság tudata. Talán a buszon mégsem álmodtam? Lehet, hogy csak félálomban voltam, s nem tudtam később megkülönböztetni, hogy mi is volt a pontos faktum. A szavai – már, ha azokat egyáltalán kimondta – folyamatosan visszhangoztak a fejemben. Ismét éreztem ujjai lágy érintését az arcomon, melynek hatására kezemet emelve simítottam én is almácskámra. Nagyot nyeltem, mikor ismét felvillant első csókunk emléke. Szinte égtek az ajkaim a folytatás iránti vágyakozás miatt.

A tilos mindig is vonzotta az embereket. Mi van, ha megszegek egy szabályt? Mi lesz a következménye? Nekem az mennyire lesz jó? S itt most nem arról van szó, mások szemében milyen leszek, hanem arról, hogy én hogyan fogom érezni magam utána. Bűntudatom lesz? Esetleg újra meg akarom tenni? Átlépni azt a bizonyos határt következményekkel jár, s az igazi kérdés az, hogy mennyire vállaljuk ezeket. Elvégre egyetlen lépés is képes egy befagyott tó jegét megtörni.

Inkább megráztam a fejem, s felkelve az ágyamról az érmet az asztalomra tettem. Holnap majd odaadom Hyunjinnak, ő úgyis menni fog Chanhoz szünetbe, avagy az exemnek adom át, hogy szolgáltassa vissza az eredeti gazdájának az elveszett dolgát.

Nem álltam készen arra, hogy szemtől szembe legyek vele. Egyszerre volt bennem hatalmas vágy, s félelem is. Amennyire akartam ezt az egészet Jungkookkal, most annyira félek tőle. Már csak azért is, mert a saját bűntudatom nem hagyja, hogy rábólintsak erre. Nem leszek pótlék, senki kedvéért sem süllyedek le addig.

Másnap reggel gyorsan elkészültem, s már indultam is be az iskolába. Szerencsére pénteken nem kell menni, hiszen szombaton lesz a tavaszköszöntő, ami egészen vasárnap hajnalig fog tartani. Ilyenkor hagyják, hogy készüljünk a nagy eseményre, hiszen kell az erő arra, hogy átbulizzuk az éjszakát. Én senkit se hívtam el, míg az osztályból már mindenki megy valakivel. Meglepődtem, mikor Jongho is ezzel a hírrel informált engem. Bár gondolom külsőst hoz, azt, akit Hyunjin beszervezte vakrandira. Szegény lánynak már a nevére sem emlékszek.

Én még ruhát se néztem magamnak. Vannak itthon zakóim és hasonlók, de jól jött volna valami új, amit nem iskolai ünnepségeken használok. Persze elmehettem volna vásárolni, de valahogy kedvem se volt hozzá. Ez az utolsó tavaszköszöntő bálom itt, s szégyenszemre nekem párom se lesz. Valószínűleg a kis elsősöknek is lesz kivel menniük, míg én ott fogom inni a puncsomat, esetleg a sojumat – hiszen nekünk megengedett az alkoholfogyasztás ebben a korban, persze mértékkel – és nézek majd ki a fejemből. Abszolút semmi kedvem nem volt ehhez, s még az is megfordult a fejemben, hogy el se megyek, hiszen felesleges beállnom valakikhez harmadik keréknek.

Nem volt olyan hideg, hiába jártunk tél végén, én elégnek éreztem csupán egy szövetkabátot magamon. Nem kellett a bunda, szinte hó se volt, talán három-négy napig láthattam a várost fehérben, ez pedig nem olyan hosszú idő.

Mikor beértem az épületbe, akkor már láttam, hogy el is kezdték az önkéntesek feldíszíteni az aulát, ahogy maga a táncparkett lesz. Még igen kezdetleges volt, de nagyon tetszett. Határozottan szép volt. A többség elsős volt, nyilván, ők ekkor még kis szorgosak, mi pedig ellustulunk. Elég, ha a szertár takarítása még mindig a mi feladatunk.