blow the whistle | jikook

- 13. -

Hat körül hívhattak minket, hogy végeztek. Szerencse, hogy a bácsikámnak van jogosítványa és kocsija is, így nem kellett még a tömegközlekedéssel bajlódni, s itt-ott átszállni. Bár így is elcsíptük a délutáni dugót, ami miatt csak még idegesebb lettem. Folyamatosan járt a lábam, s a körmömet is tövig rágtam, pedig nem szokásom, sőt, nagyon nem szeretem, ha más ezt csinálja. Youngjára is mindig rászólok, amikor nekikezd, de most jó lenne, ha engem csapna le valaki, mert a végén az ujjaimat fogom leharapni.

A kórház nincs valami közel, s elég sokat kellett állnunk a dugóban is, éppen ezért másfél óráig tartott odaérni. Az orvost pont elcsíptük a folyosón, aki behívott minket az irodájába. Mondta, hogy a főnök szólt, hogy nem lesz elérhető, ezért minket értesítsenek, s így is tettek.

Bármennyire is voltam ideges, nem akartam fel-alá járkálni a szobában, mert ha olyan hírt kapok, nehogy összeessek, így jobbnak láttam, ha leülök. Csak csendben hallgattam, s néztem, ahogy mutogat nekünk ilyen-olyan fekete-fehér képeket, s próbáltam felfogni, hogy az mi. Annyit fogtam fel, hogy a fehér foltok nem jelentenek jót, de itt nem csak foltok voltak, hanem vonalaktól kezdve minden. Én nem értem, hogy az orvosok ezen hogy igazodnak ki. Én előbb olvasnék el egy kínai receptet és mondanám vissza a tartalmát, minthogy azt előadjam, hogy mi a fészkes fene van ezeken a képeken. Hozzátenném, nem tudok kínaiul.

- Szóval lerövidítve a dolgokat, a kutyus élete ezzel a műtéttel picit meghosszabbodott, de nem sokkal. Sajnos nem tudunk ettől többet tenni érte. – sóhajtott, én pedig éreztem, hogy az összes vér a fejembe száll. Az arcom égett, s lezsibbadtam. Bodza... Meg fog halni? – Jól van? Hozzak egy pohár vizet? – állt fel azonnal az orvos, s a válaszomat meg se várva rohant ki, hogy szóljon valakinek. Yunsik felém fordult, s egyik kezével a vállamat fogta meg, míg a másikkal óvatosan pofozgatni kezdte az arcomat.

- Kölyök, hé! – szólítgatott, de én annyira a saját gondolataimba merültem, hogy csak másodpercekkel később pillantottam rá. Csak néztem rá, de a szavai nem jutottak el hozzám. Egyszerűen képtelen voltam értelmezni őket. Hallottam, de nem értettem. Mintha nem az én anyanyelvemen szólna hozzám.

Az orvos is visszajött, amit csak onnan tudtam, hogy hirtelen előttem termett, s az orrom alá dugott egy pohár vizet, amit én lassan inni is kezdtem, de majdnem vissza is köptem, hiszen cukros volt, a borzalmas ízvilág pedig nem tetszett az ízlelőbimbóimnak.

- Ezt igya meg. Mindet. – mondta a doki, amit végre már értettem, s lassan bólintottam is egyet.

- Tényleg... Semmit se lehet tenni? – kérdeztem, miután megittam a cukros vizet, s már voltam annyira jól, hogy meg tudjak szólalni.

- Sajnos ennél többet nem. – rázta a fejét. – Szerintem az lenne a legjobb megoldás, ha elaltatnánk a kutyust, mert ha hagyjuk, neki lesz a legfájdalmasabb.

- Ezt szerintem a főnökkel kellene megbeszélnie. – szólalt meg Yunsik is, az úr pedig bólintott egyet. Bár mi jöttünk el meghallgatni őt, nem dönthetünk.

Megköszöntük a kedves segítségét, s meg is hajoltunk, majd elindultunk vissza. Már nem volt akkora dugó, de még így is nehezen jutottunk el egyik helyről a másikba. Most nem is siettünk. Én gondolkodtam, s szerintem a nagybátyám is ezt tette. Nem is beszélgettünk egymással, csak amikor megérkeztünk, akkor szólalt meg.

- Figyelj, tudom, hogy nagyon érzékeny neked ez a téma, de tényleg az lenne a legjobb, amit az orvos mondott. – zárta le a kocsit, én pedig nem is tudom, hogy miért, de ezen úgy felfújtam magam, hogy fel tudtam volna robbanni.

- Az, hogy elvesszük tőle az életet?! Legalább picit tovább élhet ezzel a műtéttel, erre te azt mondod, hogy altassuk el? – akadtam ki, s a végén hisztérikusan fel is nevettem.