blow the whistle | jikook

- 78. -

- Mindent elkészítettél? – kérdezte a nagymamám, miközben a táskájába elrakott egy csomag zsebkendőt és pár szem gyógyszert, ha esetleg szüksége lenne rá. Én csak bólintottam egyet, majd az ajtó felé mentem vállamon a sporttáskámmal, ugyanis hamarosan indulnunk kellett, ha nem akartuk lekésni a bemelegítést. Márpedig az nem lett volna jó. Egyrészt kínos, másrészt az edző biztosan szétszedne miatta. Abban sem vagyok biztos, hogy felengednek úgy a pályára, hiszen a két csapat egyszerre vonul be.

Nem sokkal utánam Jungkook és mama is lejöttek, miután becsukták a lakás ajtaját, s a parkolóban lévő kocsihoz indultunk. A csomagtartóba raktam a táskámat, s beültem az anyósülésre, mivel a nagyszülőm valamiért sosem szeretett ott lenni. Jobban preferálta azt, ha hátul ülhetett. Ez nekem is jót tett most, hiszen a párom közelsége megnyugtatott. Amikor éppen nem két kézzel kormányzott, esetleg váltott, akkor a térdemen, vagy a combomon pihentette a kacsóját, s kedvesen cirógatta is végtagomat.

Ideges voltam, de csak mosolyogni tudtam. Valamiért már nagyon vártam, hogy pályára léphessek, s játszhassak. Tegnap még a végét akartam, magát az eredményt látni, túlesni az egészen, most viszont csak élvezni szerettem volna a drukk adta adrenalint, s levezetni mindezt a szenvedélyemen keresztül. Az úton nem is nagyon beszélgettünk, csak a rádiót hallgattuk, s arra dúdoltunk. Most Jungkook se mert énekelni, csupán akkor szokott, ha kettesben vagyunk, s fel akar vidítani, vagy nagyon jó kedve van. Azért nem dicsekszik a repedt fazék hangjával, ahogy én sem a sajátommal. Mi határozottan nem idoloknak lettünk teremtve, hanem sportolóknak. Semmi tehetségünk a zenéhez. Bár, legalább a barátom tud valamicskét rappelni, de én... Nekem még a gyors beszédbe is beleakad a nyelvem.

Hamarosan meg is érkeztünk a stadionhoz. Jungkook felmutatta az interneten megvásárolt jegyének a QR kódját, illetve a nagymamámét is, majd a parkoló felé gurultunk lassan. Hely szerencsére még sok volt, nem kellett sokat keresgélnünk, hiszen elég korán jöttünk, ám látszott, hogy ez nem egy mindennapi meccs lesz, hiszen már így is rengetegen álltak az ajtóban, hogy bemehessenek. Mikor leállította a járművet, még egy utolsó nagy levegőt vettem, s ismét elmosolyodtam. Hát itt vagyunk...

Jungkook felém fordult, s lágyan simított a térdemre. A szemeimbe nézett, majd kicsit közelebb hajolt.

- Ne izgulj, Szöszi. Nagyon ügyes leszel te is és a többiek is. – adott egy csókot az arcomra, én pedig bólintottam egyet.

Bármi is legyen az eredmény, nem fog érdekelni. Csak az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Az, hogy eddig eljutottunk is csoda, s büszke vagyok magunkra. Azt hiszem, kimondhatom ezt kihúzott háttal, s felemelt fejjel. Jó csapattá kovácsolódtunk az évek alatt. Számomra a legjobbakká, egy családdá. Sosem felejtem el, hogy honnan indultunk, s hova jutottunk.

Elbúcsúztam tőlük, hiszen ők beálltak a sorba, én pedig hátul mentem be, hiszen nekem ma jelenésem lesz. Össze is találkoztam Chanseonggal, így együtt folytattuk az utunkat a nekünk fenntartott öltöző felé. Ott már bent voltak a többiek, s érkezésünkre felkelve köszöntöttek. Mindenki izgult, ami nem volt meglepő, viszont senki sem volt elcsüggedve. Boldogok voltunk, s szerintem nem is igazán érdekelt minket jelenleg az, hogy nyerünk, vagy veszítünk. Természetesen küzdeni fogunk, de a végeredmény miatt nem lehetünk mások, csak örömteli emberek.

Még volt időnk, így beszélgetni kezdtünk. Néhány dolgot átfutottunk szóban, hogy ebben, s abban a helyzetben mi legyen a teendő, s persze az sem maradhatott ki, hogy vigyázzunk a másikra. Sajnos megesett már – nem csak velünk, ez ebben a sportban gyakori –, hogy összementünk, s komolyabb sérüléseket is szenvedtünk. Sokszor csak a labdát figyeljük, a környezetünket pedig elhanyagoljuk, esetleg kevésbé tekintünk körbe, s ekkor pedig igen nagy galibát tudunk okozni nem csak magunknak, hanem másnak is.