blow the whistle | jikook

- 41. -

Aznap este nem tudtam aludni. Képtelen voltam, hiszen akárhányszor lehunytam a szemem, mindig a nagyapámat láttam. A mellkasom összeszorult, s mást se tudtam tenni, mint szabadjára engednem könnyeimet, melyek nem akartak elfogyni. Könnyíteni akartam a lelkemen, csupán ezzel, de nem ment. Nem segített.

Az ágyamban ültem, s hol a falat bámultam, hol sírtam, hol pedig kimentem a nappaliba, s megnéztem, hogy minden rendben van-e a nagymamámmal. Féltem, nem mertem aludni, mert rettegtem attól, hogy mi lesz, ha felkelek, s őt is úgy fogom megtalálni, mint papát. Többször is ellenőriztem, perceken át ültem ott a földön a kanapé mellett, s néztem, hogy mozog-e a mellkasa.

Sokan attól félnek, hogyha halottat látnak, akkor szellemként visszatér, s megrémiszti őt. Ám nekem testem azért reszketett, mert nem akartam, hogy ismét egy fontos személy távozzon az életemből.

Másnap értesítettük a szüleimet is, hiszen csak ők maradtak ki. Alig lehetett elérni őket – ez már igazán meg se lepett –, még Yunsiknak se akarták felvenni a telefont. Ő bírta talán a legjobban. Mindenki sírt, még a kislánya is, pedig ő semmit se fogott fel a helyzetből. Valószínűleg azért, mert a körülötte lévők itatták az egeret. Én, ha tehettem volna, ki se mozdultam volna a szobámból, de féltem... Mindig valaki közelében akartam maradni, senkit se akartam egyedül hagyni. Azonnali szorongás vett körül, ha egyedül maradtam, s olyan rettegés sújtott rám, hogy képes lettem volna sírógörcsöt kapni.

A telefonom lemerült, töltőre se tettem, csupán tegnap volt bennem annyi, hogy üzenjek az osztályfőnöknek, hogy nem megyek iskolába. Azóta viszont elő se vettem. El is felejtettem, hogy létezik.

A szüleimnek keddre sikerült venniük jegyet, gyorsan össze is pakolnak, s jönnek is haza. Anya sírt, apa pedig nem akarta elhinni, amit Yunsik mondott. Én egész idő alatt meg se szólaltam, csak az ölemben lévő Stellát simogattam, s olykor-olykor szipogtam egyet. Sokszor tört rám a sírás aznap, még akkor is, mikor azt hittem, már nincs több könnyem. Folyamatosan innom kellett, s a homlokomat is törölgetnem, mert nem akartam se kiszáradni, sem pedig belázasodni. A fejem rettentően fájt. Eleve nem aludtam sokat hétvégén, de vasárnap este egy szemhunyásnyit se.

Kedden a szüleim tényleg hazajöttek. Nagy öleléssel fogadtak minket, könnyekkel együtt. Elcsodálkoztak rajtam, amit nem értettem, hiszen csak fél éve nem láttak. Nem változtam azóta szinte semmit. Azért sikerült ilyen hamar hazajönniük, mert mint kiderült, japánban voltak. Én utoljára akkor hallottam róluk, mikor Párizsban jártak, azóta pedig semmit.

Halk beszélgetést folytattunk. Nem volt szükségünk arra, hogy hangoskodjunk, s erőnk se hagyta volna felemelni a hangunkat. Anya hol a kezemet fogta, hol pedig a hajamat simogatta, mintha ezzel jelezni akarná, mennyire törődik velem. Olyan szívesen elcsaptam volna a kezét, s mikor apám fiának szólított, kiabálni akartam vele, hogy én márpedig nem vagyok az. Nem bántak velem úgy. Akik tényleg gyerekükként kezeltek, azok a nagyszüleim voltak. Nekem az igazi apám halott volt, s aki most hazautazott nem volt más, mint az, aki leadott másokhoz, mint egy terhet, egy állatot, vagy tárgyat. Dühös voltam, s egyben mérhetetlenül szomorú. A gyász fájdalma szorongatta a torkomat, s szívem hevesen vert a mellkasomban a sok ki nem mondott szó miatt.

Kedden délután kopogtak az ajtón. Én mentem, hogy megnézzem, ki lehet, elvégre se Yunsik nem hívott, hogy jönni fog, más pedig nem igazán lehet. Lassan battyogtam a bejáratihoz, s kitártam azt. Jongho és Hyunjin voltak ott. Egy pillanatra a düh vörös fénye csillant meg szemeikben, ám mikor végignéztek rajtam, nem láttam mást, csak az ijedtség, s aggodalom csillagait sötétjükben.

- Jimin... Minden rendben? – kérdezte Jongho nagyot nyelve.

- Miért nem jöttél iskolába és miért nem válaszoltál? Írtunk, hívtunk, de harmadik napja elérhetetlen van. – mondta a fiú, én pedig lehajtottam a fejem, hiszen éreztem, hogy szemeim homályosodni kezdenek.