blow the whistle | jikook

- 73. -

Már eltelt néhány nap, mióta megtörtént az első találkozásom Jungkook szüleivel. Azóta nem futottunk össze, de közösségi oldalakon ismerősöknek jelöltek. Az anyukája néha rám is írt, hogy jól érzem-e magam, minden rendben van-e velem. Iszonyat aranyosnak gondoltam a nőt, de a férfival se volt problémám. Bár vele nem társalogtam annyit, láttam rajta, hogy egyáltalán nincs ellenére az, hogy a fiával együtt járunk.

Hyunjinéknak még nem mondtam semmit, főleg, hogy a srác összeszedett valamit, ezért nem jött be a suliba. A lelkemre kötötte, hogy ki ne merjem hagyni őt, ezért se Jonghónak, sem pedig Youngjának nem árultam el egyetlen piciny információt sem. Bár eleinte próbáltak faggatni, főként arról, hogy Jungkook mióta ennyire bátor, hiszen következményekre nem gondolva kedveskedik nekem, fogja meg a kezem, s egyszer-kétszer merészkedik puszit is nyomni az arcomra. Nyilván nem az egész suli előtt, elvégre jelenetet nem akarunk, de amikor éppen nincsenek annyira sokan, akkor megteszi. Ez engem boldoggá tesz, hiszen jó volt abban a tudatban élni, hogy senki sem ítéli el a kapcsolatunkat, semmi baj nincs azzal, ha két fiú együtt van.

Viszont, ami még mindig problémát jelentett, az az edző módszerei voltak. Ugyancsak nem kímélt minket, örömmel futtatott, s követelte tőlünk a jobbnál jobb játékot. Mikor a magas szőke is visszatért, kisebb öröm volt számomra, hogy legalább vele könnyebb dolgom volt, hiszen nem kellett annyit mozognom. A testemen egyre több, s több kineziológiai tapasz volt, s félő volt, hogy a jövő héten megrendezett versenyen már múmiaként fogok megjelenni.

- Nem tudom, hogy most a combjaim fájnak jobban, a karjaim, vagy a seggem. – ült le nyöszörögve Hyunjin, s vette elő a táskájában elrejtett kulacsát, hogy kortyoljon a vízből. Jongho szinte lefolyt az öltöző padján, egyik karját lelógatta, a másikkal szemét takarta, s próbálta légzését egyenlíteni. Száján vette a levegőt, ajkai aprót mozdultak, mellkasával ellentétben, amik heves tempóban emelkedett, s süllyedt. – Jongho, ha így csinálsz, ki fog hűlni még a beled is. – jegyezte meg a szőke nevetve, amit én is megmosolyogtam, akárcsak a többiek. A fiú csak fáradtan megemelte lelógatott kezét, s bemutatott a barátunknak, de ő ezt nem vette zokon, inkább viccesnek gondolta.

- Teljesen ki vagyok fáradva. – vágta le magát Seungmin. – Rendesen véraláfutásosak a kezeim. – húzta a száját, s feszítette meg őket, hogy megmutathassa nekünk.

- Hidd el, nekem is. – bólogatott Chanseong. – Kellene egy kis pihenőt tartani, mert még a végén nem lesz csapat, akivel indulni tudjon. Doyunnak kiment a bokája, a suliorvos szerint legalább két hétig pihentetnie kell. Jeonghun meghúzta a vállát, Seojunnak pedig betört az orra. – sorolta a kapitányunk a mostanság elszenvedett sérüléseket.

- Hé! Az véletlen volt. Megesik ebben a sportban. – húzta a száját Hyunjin, hiszen ő volt az a szerencsés, akinek a labdája betalált szegény Seojunnál. Nem lennék a helyében, az már biztos.

- Persze, ez természetes. – bólogatott a srác. – Csak kicsit túlzásba viszi az edző. Pici Parkból lassan múmiát csinál. – mutatott rám, én pedig kínosan elmosolyodtam. Hát igen, elég sok helyen van rajtam tapasz, ugyanakkor kénytelen vagyok fáslikat is használni.

- Valahogy szólni kellene neki. – motyogta Seungmin, mi pedig egyet értve vele bólogattunk. – És kinek van ehhez elég bátorsága? – nézett szét, viszont ekkor mindenki a kapitányunkra kapta a tekintetét, csak meglepve fogadta mindezt.

- Én? – mutatott magára, mi pedig biccentettünk egyet. – Ezt nem mondjátok komolyan. – nevetett kínosan.

- Miért? Te vagy a kapitány. – kelt fel végre Jongho, s nézett rá a magas, izmosabb srácra.