blow the whistle | jikook

- 12. -

Az edzőm tuti, hogy kinyírna, ha most meglátná, hogy mit eszek ismét. Jungkook feldobta, hogy először elmehetnénk enni, s majd utána, esetleg közben kivesézzük azt, hogy Youngja mit szeret csinálni, mik a kedvenc ételei és ehhez hasonlók. Nyilván én nem voltam a helyzet magaslatán, hiszen még mindig orroltam a srácra, s szerintem ez egy darabig így is lesz. Egyszerűen elszáll az agyam attól, hogy a nap elején még fenyegetőzik, délután pedig együtt eszegetünk. De magamnak is lekevernék egy nagy pofont, amiért ilyen könnyen belementem, még akkor is, ha ekkora dolog volt a tét.

Leadtam a rendelésem, utánam pedig Jungkook következett, aki valamiért két epres fagyit kért. Furán is néztem rá, főleg, amikor a tálcámra tette az egyiket.

- Ne nézz, hanem egyél. Múltkor nem kértél, aztán az enyém lett oda, úgyhogy vettem neked is. – rántott vállat, s felbontotta a ketchupját, amit a krumplihoz kért.

- Ketchupos vagy? – kérdeztem rá, ő pedig bólintott egyet.

- De a majonézzel is elvagyok. – rántott vállat. – Egyedül a szójaszósszal nem vagyok kibékülve, de itt nagyon sok ételbe használnak, szóval már kezdek hozzászokni. – sóhajtott.

- Én a szezámmagot nem szeretem, de allergiás is vagyok rá. – mondtam.

Emlékszem, akkor derült ki, amikor anyám teleszórta az ebédet szezámmaggal, én pedig majdnem megfulladtam. Azóta is megesik, hogy tesz bele, mert elfelejti, hogy allergiás vagyok. Bár nem lep meg, tavaly a születésnapomról is mind a ketten megfeledkeztek.

- Az nem jó, itt sok ételben van szezámmag. – húzta a száját Jungkook. – Nekem pollenallergiám van. Egyszer azért nem mehettem versenyre, mert taknyom, nyálam egyben volt. – mosolyodott el. – De nyertek, szóval semmi baj. Nyilván nem volt jó, hogy a semmiért készültem egészen eddig, de lesz még alkalmam versenyezni. Amúgy mesélnél picit a röplabdáról? Mármint... – kereste a szavakat. – Szóval ugye volt a baleseted miattam és azért, mert nem voltam tisztában azzal, hogy mi a feladatod. Meg persze Youngja is röpis, szóval nem ártana tudnom egy-két dolgot. – vakargatta a tarkóját kínosan mosolyogva.

Hát persze, hogy Youngja miatt kérdezte meg...

- Felesleges szakszavakat használnom, úgyse fogod megjegyezni őket. – sóhajtottam. – Mint láttad, át kell ütni a labdát és nem szabad hagyni, hogy a saját térfelünkön leessen. Viszont nem mindenki ütheti át vagy adhatja fel a labdát. Én például nem. – meséltem, Jungkook pedig figyelmesen hallgatott, s bólogatott. Néha még enni is elfelejtett, annyira fókuszált arra, hogy miket mondok.

A végére már szinte mindent tudott, hogy ki kicsoda, mi a dolga, s ő is mesélt arról, hogy mikor kezdett el úszni, illetve miért. Kiskorában az osztálytársa egy kiránduláson egy hídról a folyóba esett, ő pedig nem tudott semmit se segíteni. Megrémült, hogy mi van, ha ő is ilyen helyzetbe kerül, s közel kerül a halálhoz, ezért beíratták őt a szülei. Viszont nagyon megszerette, így a végére nem az lett, hogy csak azért csinálja, mert meg akart tanulni, hanem azért, mert önmagát találta meg ebben a sportban. Én sajna nem tudok úszni, s szerintem nem mostanában lesz az, hogy elkezdem elsajátítani. Talán még valamilyen szinten fóbiám is van a mélyebb vizektől. Emellett strandokra se járok meg sehova, a kádban meg elegendő víz van, hogy tudjak pancsolni.

Legalább másfél óráig a mekiben voltunk, s beszélgettünk, inkább magunkról, mintsem Youngjáról. Észre se vettem, hogy mennyire szalad az idő, csak akkor, amikor elindultunk a városban sétálgatni. Tulajdonképp mindenről beszélgettünk, ami eszünkbe jutott, s örültem annak, hogy végre nem kínos csend volt közöttünk, hanem egy pozitív légkör, amit mi alakítottunk ki. Még azt is elfelejtettem, hogy miért is vagyok most vele.