blow the whistle | jikook

- 77. -

Egész héten mást se csináltunk, csak keményen edzettünk. Az adrenalin hajtott minket, meg se álltunk, nem panaszkodtunk – pedig megtehettük volna –, csak játszottunk, gyakoroltunk. Itt már mindenkinek egy célja volt, aki valóban ezzel szeretne a jövőben is foglalkozni, hogy az ott lévő, árgus szemmel figyelő emberek lecsapjanak ránk, s felvegyenek minket egy erre specializálódott egyetemre, egy híresebb csapatba beválogassanak minket.

Az ember azt hinné, hogy sportolónak lenni könnyű, híressé válni egyszerű. Akik ezt mondják, szerintem sosem néztek a dolgok mögé. Nem is próbálták megérteni azt, hogy mennyit szenvedünk azért, hogy azon a szinten legyünk, amin jelenleg is. Büszkén húzhatjuk ki a hátunkat, domboríthatjuk a mellkasunkat, s emelhetjük fejünket. Mert való igaz, nem tanultunk olyan sokat elméletben, mint máshol, de mi fizikailag vagyunk leterhelve. S ugyanakkor nekünk is kötelező az alap dolgok elsajátítása. A vizsgák mindenhol egyformák, mindenhol azt kérik, az a követelmény.

Hallottam olyat is, hogy a híres sportolók pénzzel kerültek be csapatokba. Mindenhova kell pénz, anyagi támogatás, ez tény, viszont ahhoz nem értő embereket nem fognak csak úgy beválogatni. Én sem úgy léptem át a gimnázium kapuit, hogy valaki pénzt költött volna ezért. Egy versenyt nyertem, s tehetségesnek találtak. Igaz, csak Seungmin és én döntöttünk úgy, hogy felhasználjuk ezt, mert szeretnénk a jövőben is ezzel foglalkozni.

A szüleim talán beutazták a világot, de nincs annyi keresetük, hogy csak úgy akárhová ,,beválogassanak". A nagyszüleim meg pláne nem tudtak annyit adni. Viszont ez teljesen rendben volt. Sosem panaszkodtam, hiszen amíg volt tető a fejem fölött, addig felesleges lett volna kinyitnom a szám. Hálás voltam nekik azért, amiért befogadtak, s felneveltek, még úgy is, hogy a koruk miatt nemet is mondhattak volna. Annyiszor, de annyiszor felhoztam ezt mamának, de az ő válasza mindig ugyan az maradt, sosem változott.

Az embernek nem számít a kor, amikor tudja, hogy segíteni kell. Igaza volt. Mindig olyan bölcsen beszélt, akárcsak nagyapám. Ők mindent megtettek azért, hogy én jól legyek. Az unokájuk voltam, mégis néha úgy éreztem, hogy nem csupán úgy tekintenek rám. Mintha én is a fiúk lennék, a sajátjuk. Sosem néztek rám rossz szemmel, vagy mondtak rám csúnyát azért, mert mindig hátra lettem hagyva. S nem is éreztették ezt velem. Olyan embernek akartak felnevelni, akinek mindene megvolt, s itt nem a pénz számított. Én hátrányból indítottam, s bár nem voltam sosem gazdag, én annak éreztem magam. Nem voltak mellettem a szüleim akkor, s úgy gondoltam, hogy egy részem hiányzik. Viszont mára tudom, hogy ez sosem volt igaz. Mert azt a lyukat a szívben, amit akarattal szúrtak, s hagyták tátongani, igenis be lehet forrasztani. Nem kellett ide semmi a régmúltból, semmi, ami múlt volt. A szeretetnek a jelenben, s a jövőben is jelen kell lennie.

A combjaim szabályszerűen égtek. A térdemen szorító volt, a bokáimon pedig fásli. Bár én nem gondoltam bele, hogy mennyit ártok a testemnek azzal, ha őrült módjára észre sem veszem, hogy igenis fogy az energiám, sajnos idővel a tünetek jelentkeztek. A határaimon voltam, de még bírtam. Talpon voltam, s eszem ágában sem volt most leállni. Viszont nem csak én voltam így. A többség ugyan úgy nézett ki, mint én. Kész múmia-csapatunk volt, de ez természetes. Már a karjaimon lévő kék-zöld foltok sem voltak furcsák. Ha egyszer nélkülük kelnék fel, akkor érne igazán meglepetés, nem pedig fordítva.

- Öt perc pihenő! – szólt ránk az edző, s fújta is meg a sípot a biztonság kedvéért, hogy mindenki felfigyeljen rá. Látszott rajta, hogy ő is rendesen lázban ég, rendesen izgult. Nem durvult annyira, mint az elején, de megkövetelte, amit meg kellett, s bizony a büntetések se maradtak el. Szerencsére ezek mostanság aligha történtek meg, hiszen tanultunk az esetekből, jobban odafigyeltünk. Ez őt is boldogsággal töltötte el, kevésbé volt morgós, s nem ordibált annyit.