Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XXXV. Fejezet

Amikor az ember lelkén akkora sebek és lyukak tátonganak, mint az enyémen, hiába van mellette A férfi, aki szereti. Ez egy hosszú gyógyulási folyamat, aminek talán sosem lesz vége. Nico jó ember, szeret engem, és segíteni akar, de nem tud. Részben azért, mert nem is akarom, hogy segítsen. Ezt az egészet magamban kell elrendeznem.

Van rá 1 hónapom, ugyanis a soron következő spanyol nagydíjra nem megyek, csak utána Monte Carloba. Felhívtam Isat, és bocsánatot kértem tőle, mert azt mondtam neki, hogy ott leszek Barcelonaban, holott mégsem. Nagyon megértő és aranyos volt, mint mindig, és megbeszéltük, hogy másnap egy hosszú telefonbeszélgetés alkalmával pótoljuk, amit tudunk.

-Ne haragudj, hogy így félrevezettelek, de teljesen kiment a fejemből, hogy nem megyek a spanyol nagydíjra!

-Ugyan, nincs miért bocsánatot kérned, bárkivel megesik!

Jó 2 órát beszéltünk. Szóba került minden: a munkáink, a tervek, párkapcsolatok, az F1, a költözés.

-És ezt csak most mondod, hogy vettél egy lakást? Vezess körbe!

Kérésének megfelelően telefonnal a kezemben megmutatok neki mindent.

-Nagyon tetszik. Tükrözi a személyiségedet! Várj csak, az ott egy Carlosról készült kép? – a nappaliba kinyomtattam egy válogatást azokból a képekből, amit eddigi pályafutásom során készítettem, és a legközelebb állnak a szívemhez.

-Igen, 2 éve készült Bakuban. Meg sem lepődöm, hogy kiszúrtad!

-Hiányoznak azok az idők, amikor még csapattársak voltak Nicoval. Landoval is nagyon jó a viszonya, félre ne érts, de néha szívesen visszamennék hozzátok! – egyetértek vele. Most már sajnálom, hogy nem becsültem meg azt az időszakot jobban. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer mindennek vége lesz.

-Hát akkor gyere! Majd elintézzük valahogy! Lehet Niconak is jót tenne a környezetváltozás, ha már itt tartunk. – amikor kimondtam az utolsó mondatot, azonnal megbántam.

-Ez nem hangzik valami jól, meséld el mi a baj!

Tegnap este pont erről szólt a diskurzus Cam és köztem. Van egy rossz előérzetem az idei évvel kapcsolatban: az autó nem az igazi, bár tudom, hogy még nagyon az elején vagyunk, Nico szerződése lejár az év végén...vannak fenntartásaim, fogalmazzunk így.

Megosztom Isaval a gondolataimat, és a legjobb barátnőmhöz hasonlóan arra kér, hogy ne legyek ennyire borúlátó. Váltottunk még pár szót, és megfogadtuk, hogy a legközelebbi beszélgetésünkig nem fog ilyen hosszú idő eltelni.

Mint azt már mondtam, az első „igazi" próbatétel, ahol már nem lehet titkolni sem a gyengeségeket, sem az erősségeket, az Barcelona. Nem érte a csapatot nagy meglepetés, amikor a szabadedzések végén a srácok közül egyikük sem fért bele az első 10-be sem.

Szombat van, külső helyszínen dolgozunk, 3-tól kezdődik a buli, csakúgy, mint az időmérő, így még belenézni sem tudok. Még 1 óránk van kezdésig, Lucaval épp az utolsó dolgokat vesszük át, amikor megcsörren a telefonom. Gyorsan felkapom az asztalról, és megpróbálok egy csendesebb helyet keresni.

-Nagyon hiányzol most! – még köszönni sem volt időm.

-Nahát, így sem indítottál még. Mi a baj? – a hangja kicsit elveszettnek tűnik.

-Olyan, mintha most semmi nem akarna összejönni. Rettenetesen szenvedek az autóval, és bármennyire is igyekszem, nem tudok rájönni, hogy mi okozza a gondot.

-Figyelj, nem lehet mindig minden egyszerű és tökéletes. Ez csak egy hétvége, még több, mint a szezon fele hátra van! – Luca közben int, hogy szüksége van rám- most mennem kell. Az, hogy fizikailag nem vagyok melletted, nem jelenti azt, hogy nem gondolok rád,ugye tudod! – furán érzem magam, hogy én biztatom, ez általában fordítva szokott lenni.