Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XV. Fejezet

Ott és akkor úgy éreztem, hogy az örökkévalóságig tudtam volna a karjaiban maradni. Az eddig keszekusza világomban minden részlet, a lelkem széttört darabjai, az olyan dolgok, amik tévútra vittek volna, most hirtelen a helyére kerültek.

Nekem természetesen ezek után az volt az első gondolatom, hogy rákérdezek, hogy akkor most mi tényleg együtt vagyunk-e, úgy mint barát/barátnő, de Nico a következő mondatával meg is válaszolta ezt.

-Egyenlőre ez maradjon köztünk, még ne beszéljünk róla senkinek, rendben? Majd később kürtöljük világgá, hogy végre az enyém vagy! Este találkozunk!-szemtelenül magabiztos mosolyt kapok tőle, mielőtt elindulna vissza a motorhome irányába.

Én még pár percig csak állok ott és nézek magam elé, mert nem tudom elhinni, hogy ami történt, az tényleg megtörtént. Legszívesebben ugrálnék örömömben, mint egy kislány, akit a farsangi bál királynőjévé választottak. Nyugalom Victoria, szedd össze magad. Ráérünk az örömködéssel.

Annyira elvarázsolódtam, hogy túlmentem a Renaut épületén, és ha Serena nem szól utánam, akkor lehet hogy simán besétáltam volna a Ferrarihoz. Nem lehetek ennyire szétszórt!

-Hé Vic! Aurelie mindenhol téged keres, beszélni akar velünk, gyere!

Percekkel később a média szobában vagyunk, én, Aurelie, Serena és James. A következő 2 napról beszélünk, a szezon utáni tesztekről.

-Úgy döntöttünk, hogy mivel ezek a napok jóval nyugisabbak, mint egy átlag hétvége, ezért én és James hazamegyünk Angliába. –Aurelie hangja egyébként megnyugtató, és nagyra becsülöm benne, hogy soha nem beszélt úgy szerintem egyikünkkel sem, hogy éreztette volna, hogy Ő a főnökünk-Victoria, Serena, maradtok. A PR részét Vic intézi leginkább, a többit majd megbeszélitek ketten, rendben?- bólintunk, minden világos.

Érdekes lesz, még soha nem voltam ilyen szituációban, hogy tényleg én leszek a főnök, de várom nagyon. A végén még lehet, hogy szakmát is váltok...

-Minden rendben? Mintha valahol máshol járnának a gondolataid.-James aggódó tekintetével találom szembe magam miután kiléptünk az irodából.

-Persze, csak egy kicsit elfáradtam, mozgalmas napom volt.

-Szerintem mindenkinek. De soha rosszabb vasárnapot, ugye?

Erre inkább nem mondok semmit, ismerem magam, nem tudok hazudni.

Szerencsére elindulunk vissza a hotelba, a szerelő srácok még most is örömmámorban úsznak. Én is, nekem dupla okom van erre. Most jut csak el a tudatomig, hogy Nico azt kérte, ne beszéljek senkinek erről. Valahol megértem, de nagyon nehéz lesz Camillle előtt úgy viselkednem, mintha semmi sem történt volna. Márpedig nagyon is történt!

Amikor belépek a szobánkba, hallom, hogy éppen tusol, én addig kihasználom az időt, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Minden értelemben. Szerintem még fel sem fogtam, hogy akkor most mi tulajdonképpen két és fél év „várakozás" után együtt vagyunk?!

-Halihó! Hát te hogyhogy itt, azt hittem kint ünnepeltek Nicoval?-közben ruhákat kezd válogatni magának az esti bulira, ami nekem sem ártana.

-Ünnepelni?-honnan tudta meg? – Úgy gondoltuk, hogy majd később...

-Együtt tombolja ki magát az egész csapat a dobogó miatt? Nagyon jól döntöttetek! Miben jössz? Extra dögösnek kell lenned este! Mi van azzal a brazil nagydíjas határidővel?

Villámgyorsan cikáznak a gondolataim: először is örülök, hogy nem tudja, hogy mi már együtt vagyunk. Másodszor: ki kell találnom valami jó, és hihető indokot, hogy miért is toltuk el a határidőt. Harmadrészt: meg kell próbálnom hazudni a legjobb barátnőmnek, aki mindenkinél jobban ismer. Teljes szívemből gyűlölöm ezt a szituációt, remélem majd idővel megérti, hogy miért így cselekedtem.