Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XXXVIII. Fejezet

Belém hasít a fájdalom, amikor végre magamhoz térek. Kinyílik a kocsi ajtaja, a gravitáció pedig pont abba az irányba húz. Egy erős kéz megállít, nehogy kiessek.

-Hölgyem! Magánál van? Meg tudja mondani, hogy hívják? – a hangja egyébként kellemesen mély. Ez most megnyugtat, már amennyire a helyzet engedi.

-Victoria. – szinte suttogom, de többre most nem telik.

-Victoria, nagyon szép neve van. –közben hallom, hogy a másik oldalon is dolgozik valaki.

-Van egy csúnya sérülés a hasán, azonnal ki kell szednünk, vagy lehet, hogy elvérzik! – és akkor érzem meg ismét azt az irgalmatlan fájdalmat, amit az ájulásom előtt is éreztem.

-Figyeljen ide Victoria! Most szépen lassan kivesszük az autóból rendben?

-A fejem...- képtelen vagyok végigmondani, de azt akartam mondani, hogy az is fáj, mint a testem többi része. 

-Igen, látom, vigyázunk, megígérem! 

Itt újabb képszakadás következett, mert a következő dolog, amire emlékszem, az, hogy tolnak valamilyen ágyon, és erős kék fények villannak fel a szemem előtt. Nagyon fázom, és álmos vagyok, a vér ízét most érzem meg a számban először.

Nem tudom kivenni a szavakat, amiket hallok körülöttem, csak egy szürkés valamit látok nagyon homályosan, ami közelít az arcom felé. Levegő, végre kapok normálisan levegőt! Az örömöm nem sokáig tart, mert szinte azonnal el is alszom. Megkönnyebbültem.

Amikor „magamhoz térek" tudom, hogy ez nem a valóság. Álmodom.

Kívülről látom saját magam, a sokkal fiatalabbik önmagam. Ez az érettségim ünneplése a középiskolában. Ott állunk hárman: Apa, Anya és én. Mi a fene történik itt?

-Már akkor is nagyon büszkék voltunk rád! – Anya sétál a jobbomra, Apa a másikra.

-Mi ez az egész? Anya, ugye nem haltam meg?

-Nem Kincsem! Látni fogod az életedet legjobban meghatározó pillanatokat újra, hogy emlékeztetnek miért kell küzdened!

-Ti végig velem maradtok? – teljesen biztos, hogy megbolondultam.

-Mi mindig veled vagyunk. Akkor is, ha ne tudsz róla!

Nem...ezt képtelen vagyok elhinni. Megcsípem magam, de nem érzek semmit. Biztos volt valami abban az izében, amivel elaltattak. De akkor is: miért történik ez?

Nincs időm tovább gondolkodni, ugyanis a következő pillanatban már a kórházban vagyok. Anya az ágyon fekszik, Apa mellette ül, én pedig előttük állok, Lucievel a kezemben. Azóta sem változott a véleményem: ez a csöppség az egyik legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphattam. 1 kezemben elfér, és csak néz rám azokkal a nagy kék szemeivel. Most fedezi fel a világot.

Könny gyűlik a szemembe, ahogy felidézem az akkori érzéseimet. Már biztos tudja, hogy mi történt velem. Remélem nem ijed meg nagyon! Ennek nem szabadott volna így történnie! Nem lenne szabad, hogy majd így lásson!

Újabb ugrás következik. Ez egy versenypálya. De nincsenek garázsok, csak 1 nagy helység van 1 autónak. Csak piros ruhás embereket látok mindenhol. Mellbe vág a felismerés: a dátum 2011, a helyszín pedig Fiorano, a Ferrari saját versenypályája. Az első komolyabbnak mondható munkám az olaszokkal. Ekkor találkoztam először nem...ugye nem?

-Látod, már akkor mondtam, hogy szívből csináld azt, amit szeretnél, és meglesz a jutalmad!

Amikor oldalra fordulok, nem hiszek a szememnek. Most már biztos vagyok benne, hogy ez ami most történik, semmiképpen nem a valóság.