Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XXXXVIII. Fejezet

Június

-Nyuszi, telefon! – remélem meghallotta. Az egész lakásban megy a légkondi, plusz én ha takarítok vagy pakolászok, mindig szól a zene. Nekem ez hozzá tartozik a dolgaimhoz. Hétfő van, tegnap este értünk haza Anyáéktól.

Az előző hét mindkettőnk számára sok munkával telt, pihenni nem nagyon tudtunk. Éppen ezért vettem rá magam, hogy a korai vacsi után elkezdtem rendbe kapni a lakást. Van ugyan egy tündéri takarítónőnk, aki heti 2 alkalommal látogat meg minket, de CSAK takarít. Nem főz, nem foglalkozik a mosással/vasalással. Megmondtam Niconak, hogy ebből nem fogok engedni. Nem leszek eltartott barátnő.

Néha csak púp a hátamon az összes házimunka, mint minden nőnek, de az az igazság, hogy szeretek róla gondoskodni. Simogatja a lelkemet, amikor a főztömet dicséri, vagy azt az inget veszi fel, amit 10 perccel ezelőtt vasaltam ki. Tudom, lehet ez butaságnak hangzik, de engem ez tesz boldoggá. Mást az, ha egy fél ruhaboltot felvásárolhat. Lapozzunk.

-Ki az? – ezt minden alkalommal eljátssza. Nem tudom, miért gondolja azt, hogy megnézem, hogy ki keresi? Milyen barátnői lehettek előttem?

- Nem tudom – amikor befejeztem a pakolást, akkor ér le az emeletről, a telefonja a konyhapulton. Az arcán a meglepődés veszi át a helyét, biztos nem számított erre a hívásra, legyen bárki is a telefon másik oldalán.

-Öreg barátom, milyen kellemes meglepetés! – pár másodperccel később szaporákat pislog, majd a homlokát ráncolja. Az előbbi fesztelenségnek már nyoma sincs. – Hogy mi? Várj egy percet! – int, hogy ezt inkább kint folytatja tovább. Bólintok.

Biztos munkáról van szó. Mindig nagyon őszinték voltunk egymással. Vannak üzletek, amikbe nem avat be, van amikbe igen, de ennek biztosan megvan az oka. Én is hasonlóképpen járok el vele. Mindkettőnknek megvannak a munkában a saját dolgai, nincs ebben szerintem semmi rossz. Ha gond van, úgyis megosztjuk a másikkal.

Legalább 25 percig tartott a hívás, közben fel-le járkált a teraszon, ami tőle roppant szokatlan. Én vagyok az aki nem tud nyugodtan, egy helyben maradni telefonálás közben. Amikor becsukja az ajtót, kissé zavaros pillantásokkal néz rám.

-El kell utaznom még ma. Holnap már vár rám a munka. – furcsa, olyan, mintha nem hinné el, hogy ezt mondja.

-Mi? Most? Mindjárt este 7 van! Hová akarsz ilyen későn elindulni? Nem ér rá holnap reggel? Mi az, ami ennyire sürgős?

-Igen, még ma este el kell repülnöm Angliába. Minden nap számít.

-Kifejtenéd kicsit bővebben kérlek? – ezekkel a morzsányi infókkal nem megyek messzire.

-Sajnálom, de nem lehet. Semmit nem mondhatok róla. A lényeg, hogy ma este már a gépen kell lennem.

Lassan bólintok, mert próbálom a kis infókban az összefüggést megtalálni.

-Meddig maradsz?

- 1 hét minimum. De lehet 2 lesz belőle. Még nem tudom biztosan.

Ismét lassú bólintással jelzem, hogy nyugtáztam amit mond. Nem tetszik az, ami most lezajlik közöttünk. Ha láthatóan nem lenne így összezavarodva és befeszülve, semmi bajom nem lenne. Erőt veszek magamon,és emlékeztetem magam, hogy ez a férfi szeret engem, nincs okom az aggodalomra. A titkolózásnak nyilván oka van.

-Segítek összepakolni! – nem várom meg, elindulok azonnal az emeletre. Egy kis megbántottság azért van bennem, és ezt nem tudom palástolni.

Mivel mostanában a helyszínről közvetítik a futamokat, gyakorlott utazóként van a szekrény aljában egy félig bepakolt bőrönd s legszükségesebb alapdogokkal, hogyha SOS menni kell, akkor csak a ruhákat kelljen bedobálni. Kicipzározom, és gyorsan végigfutom a szemem a tartalmán. A fürdőből nem kell semmi, pipa. Ruhák...na itt leszek bajban.