Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XX. Fejezet

Miután 5:40-kor kinyomtam az ébresztőt, nem tudtam volna leírni azt, hogy mit éreztem. Az esetek nagy többségében elég jól ki tudom magam fejezni, ha akarom. Ez most nem menne.

Tudom, hogy úgy hathat ez az egész, mintha egy kicsit túl nyálas, érzelgős, és romantikus lenne. De miért baj az, ha tényleg így van?

Azt majd később el fogom mondani, hogy mit éreztem akkor, amikor először megláttam, illetve az utána következő időszakokat nagy vonalakban. Talán ez az egész, ami velünk történik, már meg volt írva valahol.

Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor először megtaláltuk egymás tekintetét. Mintha ez egy karmikus találkozás lett volna. Tudtam, hogy Ő különleges a számomra. Fura, mert addig soha nem éreztem ilyet.

Én nem az a fajta ember vagyok, aki már az első alkalom után az esküvőt tervezi, a dekorációt, a ruhát, és a leendő közös gyermek nevén gondolkodik. De eljátszottam a gondolattal a pár éves ismertségünk alatt számtalan alkalommal, hogy milyen lenne vele. Együtt, úgy, ahogy most vagyunk: oldalra feküdve, borzas hajjal alszik mellettem békésen, miközben átkarolja a derekamat. 

Hálás vagyok a sorsnak minden egyes pillanatért, amit vele tölthetek el. Megküzdöttünk, és még mindig küzdünk a saját problémáinkkal, amit magunkkal hoztunk ebbe a kapcsolatba. De együtt könnyebb lesz. Megváltoztatnék-e bármit a múltban? SEMMIT. Mert akkor lehet, hogy nem lennék most itt. Meg fogok vele élni minden másodpercet a legjobb tudásom szerint. Hogy meddig? Azt majd az élet eldönti.

De maradjunk a jelennél, ahol nekem készülődnöm kell, és elindulni dolgozni. Nem vettem komolyan a német tegnapi kijelentését, miszerint majd együtt megyünk ki a pályára. Tudtam, hogy úgysem kel fel a kelleténél hamarabb, ennél már jobban ismerem.

Kicsivel több, mint fél óra alatt végeztem a teendőimmel, és ebben már a tusolás is benne volt. Mivel áthoztam az összes cuccomat tegnap, így csak veszem a táskáimat, már nyitom a hálószoba ajtaját, amikor a rekedtes hangú, de annál aranyosabb Nico szólít meg.

-Ácsi, képes lennél búcsúcsók nélkül itt hagyni, szép vagy mondhatom.

Fejet rázva odamegyek hozzá, majd a kívánságát teljesítendő, megkapja azt, amire vágyott. De mint kiderült, sokkal többre vágyik. 2 oldalról megfogja a derekam, és egy könnyed mozdulat után már ismét azon a helyen fekszem, ahol 30 perccel ezelőtt.

Pimaszul rám mosolyog, jól behúzott a csávába.

-Mit szólnál hozzá, ha levennénk az egyenruhádat, és valami sokkal izgalmasabb dolgot csinálnánk ma, mint a munka?-mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy elképzelje, vajon mire gondolhatott a költő.

-Egyrészt imádnám, másrészt viszont mindketten elveszítenénk az állásunkat. Az energiáidat pedig tartogasd a nap további részére, és mondjuk holnapra. Ígérem, hogy megmutathatod milyen izgalmas dolgot találtál ki!-még mielőtt válaszolna, újra kikászálódom az ágyból, de az ajtóból még visszafordulok-a sajtósodként mondom, nem ajánlom, hogy elkéss!

-Imádnám, ha megbüntetnél miatta!-ugyan már elválasztott minket egy fal egymástól, de a hangsúlyából tisztán hallottam, hogy nevetett közben. Javíthatatlan. De én így szeretem.

Mivel Nico szobája az enyémhez képest pont a hotel ellentétes felén van, és jó pár emelettel feljebb, így egy másik oldali lifttel megyek le a földszintre Serenahoz, akit mint tegnap, ma is én viszek ki a pályára.

-Hé, Serena, itt vagyok!-szegénykém ott vár, ahol normál esetben le kellene érnem, nem az előtér másik oldalán.

Meg nem értett tekintettel néz rám, amikor odaér mellém.