Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XXXXV. Fejezet

Idejét sem tudom már, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy egy versenyhétvégére teljes nyugalomban érkeztem meg. Amikor még nem láttak napvilágot az Estebanos pletykák, talán akkor. Az pedig nem most volt.

Még mielőtt elindultunk volna, Cyril felhívott, hogy a csütörtöki nap folyamán látogassam meg az irodájában valamikor, mert van 2 fontos dolog, amit meg kell beszélnünk. Az egyiket tudom, hogy mi lesz, a másikról őszintén szólva fogalmam sincs.

-Kész vagy, indulhatunk? - még csak fél 8, de már a pályára tartunk. Niconak van egy korai interjúja, én pedig nem akartam egyedül a szobában maradni, kint hasznosabbnak érzem magam.

Amikor az autóhoz érünk, nem bírom ki, hogy ne kérdezzek tőle valamit, holott úgyis tudom a választ.

-Vezessek én? - Ő nem olyan régen kelt, a pálya nincs messze kb 20 perc, a reggeli gyér forgalomban talán még annyi sem lesz, hátha...

-Ööö, nem kösz, megoldom. - pont erre a válaszra számítottam. 1 kezemen meg tudom számolni, hogy amikor ketten mentünk valahová, hány alkalommal ültem ÉN a volán mögött. - Egyébként is, tudod, hogy milyen szörnyű utas vagyok, ha az anyósülésre száműznek.

Ebben igaza van. Annak ellenére, hogy több, mint 10 éve vezetek, folyamatosan kaptam tőle az instrukciókat, hogy mit hogyan csináljak. Nekem ez nagyon nem tetszett, össze is ugrottunk miatta, annyit meg nem ér az egész.

Szerintem nekem van valami furcsa addikcióm a Miley Cyrus dalok irányába, amikor az Államokban vagyok, mert amikor elindultunk, a The Climb hangjai töltötték be az autót. Számomra, az akkori helyzetemben érdekes és elgondolkodtató volt a szövege.

Amikor kiértünk a pályához, csak akkor vettem észre, hogy Hollie, Aurelie és Serena kb végig mögöttünk jöttek. Messzebb parkoltak le a bejárattól, mint mi, de még így is éreztem magamon Thirtle kisasszony pillantását, amikor kézen fogva elindultunk Nicoval a paddock felé. Ez engem is meglepett egyébként, mert nem nagyon szoktunk ilyet csinálni, max a homeon belül. Mindegy, én örültem neki.

A szokásos reggeli rutin után Aurelie megkért, hogy menjek fel Cyrilhez, itt a beszélgetés ideje. Az esélytelenek nyugalmával kopogtam be, mert úgy voltam vele, hogy olyan dolgot biztos nem mond/kér, amire nem számítok. Tévedtem.

-Vicoria, gyere, ülj csak le! - nem hiszem el, hogy az évek alatt nem sikerült leszoktatnom arról, hogy a teljes nevemen hívjon. - Először is sajnálom, hogy a múltkori versenyen nem tudtunk beszélni, de 1 percnyi szabadidőm nem volt. Mesélj, hogy vagy?

Mindig is jó volt a viszonyunk. Az első körös munkásságom alatt, és a visszatérésem után is. Az elmúlt időszakban azonban kezdtem azt érezni, hogy az érdeklődései inkább csak az illemnek szólnak. Ahogyan viselkedett nyár eleje óta Nicoval, a nyilatkozatok, amiket vele kapcsolatban tett...már nem tudok rá úgy nézni, mint régen. Megváltozott, ahogyan az irányítása alatt az egész csapat is. Gondolom az is közrejátszik benne, hogy a Renault jövőre Alpine néven fut tovább, és a névváltással lehet főnökváltás is lesz.

-Egyre jobban, köszönöm. Még lesz egy kisebb műtétem, de javulok.

-Ezt örömmel hallom! Tudom, hogy nem szereted az időhúzást, ezért rögtön a tárgyra is térek. 2 dolog van, amit meg kell beszélnünk: először is szeretném megköszönni a sok éves odaadó munkádat, amit a csapatért tettél. Mint tudod, még mindig folynak az átszervezések, és az a döntés született, hogy az év végén lejáró szerződésedet nem hosszabbítjuk meg.

Bólintottam egyet, semmi meglepetés nem volt a szavaiban.

-Számítottam erre. Őszintén szólva, ha fel is ajánlotok egy újabb évet, valószínűleg nem fogadom el. Nico nélkül nem tudnék itt dolgozni. - magamban hozzáteszem, hogy nem is akarok.