Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

IX. Fejezet

A hullámvasutas dologban nem lett igazam. Nico végül erőforrás probléma miatt kénytelen volt feladni a versenyt. Daniel sem járt jobban, bár Ő elcsípte az utolsó pontszerző 10. helyet. Így nagyon nehéz dolgunk lesz Austinban. Ha nem szerzünk elég pontot, akkor a Haas akár be is érhet minket a konstruktőri bajnokságban. De ezen ráérünk akkor gondolkodni.

Már mindenki pakol, a garázsokat már bontják a fiúk, lassacskán mi is indulunk vissza a hotelba. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Cam és Michael egyre többet beszélgetnek egymással. Bízom benne, hogy ez így is marad, és nem kavar be nekik semmi és senki.

Mielőtt visszatérnénk a szállásra, még teszek kint a pályán egy kört, nem hagytam-e ott valamit. Mostanában mindig ezt csinálom. Tudom, hogy mindent elraktam, mert az első alkalommal is visszafordultam, de akkor is. Lehet, ez már a korral jár.

-Hé, kicsilány, várj csak meg!-amióta ismét a Renault-nál vagyok, egy kezemen meg tudom számolni, hogy Daniel hányszor szólított a valódi nevemen. Mindig valamilyen kicsinyítő jelzőt használ, hívott már az első találkozásunkkor használt Mrs. Bond-nak, de a leggyakoribb a már előbb is hallott kicsilány. Megérteném, ha 10-15 év korkülönbség lenne közöttünk, de csak 3 évvel idősebb, mint én.

-Dan, te hogyhogy még itt?-ekkor pillanatok meg egy pár évvel ezelőtt készíttetett Red Bull-os sapkát, aminek belső részére a „FOREVER IN MY HEART #17" van feliratozva.

Válaszként nem mond semmit, csak felém mutatja az ominózus ruhadarabot. Már mindent értek. Tudtam eddig is, hogy Daniel és Jules jó viszonyban voltak, de hogy ennyire, azt nem. Majd talán rákérdezek, ha odaértünk a 7-es kanyarhoz.

Én nem terveztem odáig elmenni, de magától értetődő, hogy az ausztrállal tartok. A pályán már nincsenek rajongók, csak a munkások jönnek-mennek, illetve a fotósok tesznek még egy utolsó sétát, hátha tudnak készíteni még pár felvételt. Nálam is van kamera, bár nem tudom, hogy helyénvaló lenne-e most használni.

A gyorsan sétálók körébe tartozunk mindketten, így hamar megérkezünk a helyszínre. Egész úton nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Kicsit lemaradok, amikor Daniel a korláthoz közelít, nem akarom zavarni.

-Gyere nyugodtan, nem zavarsz!-mintha olvasna a gondolataimban.

-Rendben-nem tudom nem felidézni a gondolataimban a balesetet, és annak következményeit. Még most is libabőrös leszek.

A sapkát a korlátra helyezi, majd megtámaszkodik rajta, mintha milliónyi probléma nyomná a vállát. Az arcán rengeteg érzelem fut át: fájdalom, csalódottság, hiányérzet, düh.

Nem tudom, hogy most mi lenne a helyes döntés. Legszívesebben megölelném, de nem tudom, hogy hogyan reagálna rá, így úgy döntök, hogy pár lépéssel közelebb megyek hozzá.

-17 éves korunkban, Olaszországban találkoztunk először egy edzőtáborban-kezd bele a történetbe-Már mindenki akkor úgy kezelte, mintha F1-es versenyző lenne. Megismerkedtünk, nagyon jó barátok lettünk, és hamar rádöbbentem, ki is volt valójában, mit ért el azelőtt, hogy Európába érkeztem volna.

Nem tudtam, hogy ennyire szoros volt a viszonyuk. Én akkor még nem foglalkoztam ilyen dolgokkal, hogy a versenyen kívül ki kivel milyen kapcsolatot ápol, és hogy ennek milyen óriási szerepe van.

-Ez is egy olyan dolog, ami csak még szomorúbbá teszi a történetét. Ha egy élcsapat versenyzője lett volna, futamgyőztessé vált volna, ebben biztos vagyok. Úgy érzem, amit manapság Charles csinál, Jules is elérhette volna: Minta Charles a megkésett verziója lenne annak, amit Jules ért volna el.