Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XXXXII. Fejezet

Sziasztok!

Nem szoktam ilyet csinálni, de most mégis megteszem, mert előre tudom, hogy lesznek olyan részek ebben a fejezetben, ami ezt megköveteli.

Nagyon kérlek benneteket, hogy ne spammeljétek tele a részt olyan kommentekkel, hogy nem tetszik, ami történik, és nem így kellett volna lennie, hanem máshogy. Előre szólok, hogy az ilyeneket ki fogom törölni.

Ha nem tetszik, amit olvasol, akkor ne olvasd, nem haragszom meg érte. Ezt a történetet én írom, és minden úgy történik, ahogyan én szeretném. 

Ha ezzel nem vagy kibékülve, akkor ajánlom, hogy írj egy saját történetet! ;)

V. 

Általánosan elfogadott tény, hogy egy kívülálló jobban meg tudja ítélni az adott szituációt, amiben benne vagy, mint saját magad. Vannak azonban kivételek, mint például az enyém most, természetesen.

A gyógyulásom egész jól halad, olyannyira, hogy a doki engedélyezte az utazásomat Mexikóba. Kettős érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban. Egyrészt örülök, hogy végre visszamehetek dolgozni, másfelől viszont...félek a Nicoval való találkozástól.

A félreértés elkerülése miatt: szeretem, nagyon, még mindig. Ő is szeret. De az elmúlt pár hétben valahogy mindig úgy hozta a sors (némi rásegítéssel), hogy nem sokat tudtunk találkozni. Lelkiismeret furdalásom van a történtek miatt, mert abszolút nem ezt érdemli tőlem. Ő mindent, és még többet is megtesz értem, a gyógyulásomért, a hiba bennem keresendő.

Nem tudom a szituációt elképzelni, hogy ott állok előtte, ruha nélkül, a jelenlegi állapotomban. Vagy hogy a csókon kívül bármi is történjen közöttünk. Természetesen már jóval kevésbé gázos a helyzet, mint volt, amikor hazaengedtek, de még most is szörnyen nézek ki. Egy szó, mint száz, szégyellem magam előtte. Tudom, hogy így van, hiába próbálnék bármilyen másik mesét bebeszélni magamnak.

Megosztottam a problémáimat Anyával és Camel is, mindketten azt mondták, hogy ezeket csak saját magamnak beszélem be, lépjek túl rajta, és minden rendben lesz. Csalódtam, hogy egyiken sem osztják a véleményemet, mert sokat segített volna, ha azt, amit én tudok, mástól hallom, és nem nekem kell kimondanom hangosan.

Mindezek ellenére Nico úgy viselkedik, hogy biztos vagyok benne, hogy nem érdemlem meg, hogy a barátomnak hívhassam. Egy rossz szava nem volt rám sosem, pedig tudom, hogy ez nagyon nagy szívfájdalommal jár számára.

Ritkán kérek segítséget másoktól, a problémáimat szeretem egyedül megoldani, akár kicsi, akár nagy. Még akkor is, ha belepusztulok. Meglátjuk mi lesz most, újból visszarázódok a munkába, együtt leszünk, aztán majd lesz valahogy. Tudom, hogy semmi mást nem kellene tennem, csak elé állnom, és elmondanom neki, hogy mi a problémám. Megértené. De képtelen vagyok rá.

Utoljára talán akkor izgultam ennyire a csütörtöki munkakezdés előtt, amikor visszatérten a Renaulthoz. Annyi a kivétel, hogy most mindenki tudja a csapatban, hogy jövök. Azonnal a pályára megyek a repülőút után. Még a reptéren átöltöztem, és áldom a csapatot a fekete alapú pólókért. Ha történne valami probléma, nem lesz annyira feltűnő.

Olyan hamar érkezem, hogy Nico még nincs kint, de Aurelie és Serena kitörő örömmel fogadnak. Úgy megölelget mindkettő, hogy a fájdalom élesen hasít belém.

-Istenem, bocs, ugye nem fáj nagyon?

-Semmi baj Serena, rendben vagyok. Kicsit törékenyen, de rendben.