Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

VII. Fejezet

Visszautunk a hotelba ismét teljes csendben telt. Az előbb mindent megbeszéltünk, ami számított, most már nem volt szükség szavakra. A ma este nagyon sok mindent megváltoztatott, szerintem mindkettőnkben.

Két és fel év után jutottunk el odáig, hogy megbeszéljük végre nyíltan, hogy ez valószínűleg működő dolog lenne, ha mindketten rábólintanánk. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy arról nem esett szó, hogy megosszuk a másikkal, miszerint többet érzünk egymás iránt, mint puszta barátság. Valószínűleg ez ennyire egyértelmű volt.

Kettős érzéseim vannak a történtekkel kapcsolatban, és nagyon sajnálom, hogy Camille ma sem alszik a szobánkban. Szükségem lenne rá, és a véleményére. Próbálok másképpen hozzáállni: holnap, amikor megejtjük az ominózus beszélgetést, talán már egy kicsit nyugodtabb leszek, és tisztábban fogok látni.

Nico egészen a szoba ajtójáig kísér. Felé fordulok, és nagyon szeretnék neki valamit mondani, de nem tudom, hogy mi lenne a megfelelő. Végül a hosszú csendet Ő töri meg.

-Köszönöm, hogy eljöttél velem ma este, én nagyon jól éreztem magam!-kis szünetet tart-Amiket pedig megbeszéltünk, tudnod kell, hogy én majd...szóval, hogy...úgyis tudod, hogy mit akarok mondani-zavarban van.

-Tudom, persze. A munkában maradjon minden úgy, ahogy eddig volt, rendben? Ne keverjünk bele semmit!-ez mindkettőnk, és a csapat érdeke is.

-Rendben, legyen, ahogy szeretnéd. A többit pedig-hirtelen olyan közel húz magához, hogy az orrunk szinte összeér-majd elintézzük kettesben!-ebben a mondatban annyi ígéret, rejtélyesség, vágy, titkolózás, és várakozás van, hogy már csak a gondolatba is beleborzongok!

-Jó éjszakát Nico!-még így is, hogy magas sarkú csizma van rajtam, lábujjhegyre kell állnom, hogy arca puszit adhassak neki.

Azonnal nyitom az ajtót, mert komoly esélyt láttam arra, hogyha ezt nem teszem, akkor lehet, hogy az Ő szobájában kötünk ki. Azt pedig nem szeretném. Nem most!

Legnagyobb meglepetésemre Camille pizsiben ül az ágyában a laptopjával maga előtt.

-Hát Te? Nem úgy volt, hogy ma is Estebannál alszol? –próbálom úgy kérdezni, hogy ne lehessen hallani a hangomon, hogy mennyire örülök annak, hogy az ellentéte történt.

-De igen. Csak másképpen alakult. Ne mond, hogy sajnálod, tudom, hogy nem így van!-túl jól ismer, nincs mit tenni.

-Igazad van, örülök, hogy itt vagy! De volt valami gond, mesélj!-közben én is leülök mellé, és kihámozom a lábamat a csizmából. El sem tudom képzelni, hogy néhányan hogyan képesek egész nap ilyenben járkálni. Nekem ez a pár óra is maga volt a kínszenvedés.

-Nem volt semmi gond! Jót beszélgettünk, lelkiztünk egy kicsit, de most nem éreztem úgy, hogy vele kellene töltenem az éjszakát.

-Lelkiztetek? Már ennyire megbízol benne? Ez nem vall Rád!-tényleg láthat benne valamit, amit én nem, ha az élete ilyen mélységeibe is beavatja.

-Te nagyon félreismered Őt Vic! Értelmes, okos, nagyon vicces, előzékeny, szívesen meghallgatott eddig minden alkalommal. Szerintem, ha beszélnél vele, megváltozna róla a véleményed!

-Na arra várhatsz! Mindenki jobban jár, ha ez nem történik meg! Miket mondtál el neki? Kíváncsi vagyok!-ebből remélem, fel tudom mérni, hogy Michael-nek van-e még esélye, vagy az a nyakigláb végleg elcsavarta Camille fejét.

-Semmi olyat, amit más ne tudna rólam. Beszéltünk a munkáról, a csapatról. Semmi extra, csak a szokásos dolgok-juhú, még mindig van remény!-szóba került a karrierje, az élete, a basic dolgok, tudod.