Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XXVI. Fejezet

Megfordultam, és tényleg ott állt a szobám közepén, mellette a bőröndje. Ez...én nem értem...hogyan és mikor és...?

-Te hogy kerülsz ide? – közben még nem döntöttem el, hogy elhiszem-e amit látok, vagy ezt az egészet csak álmodom. Harmadik verzióként még a párhuzamos univerzumok jutnak eszembe, mert akkor most biztos, hogy ott vagyunk.

-Repülővel. – jól mulat rajtam, és úgy tesz, mint aki nem érti, miért vagyok ennyire meglepődve. 

-Mikor?

-Tényleg ezek a legfontosabb kérdések most? Meddig akarsz még ott állni az erkélyen? Gyere ide!

Úgy teszem, ahogyan kéri, elindulok felé, de kb. 2 lépéssel előtte állok meg, mert még mindig úgy gondolom, hogy káprázik a szemem. Aztán megérzem az illatát, az érintését, és azt a megmagyarázhatatlan erőt, ami úgy vonz hozzá, mint egy mágnes.

Egyetlen hirtelen mozdulattal húz oda magához. Itt van, tényleg itt van.

-Hiányoztál!

-Te is nekem! Azt hittem, már nem is örülsz annak, hogy itt vagyok! – egy vékony atléta és alsónemű van rajtam csupán, és már attól libabőrös vagyok, hogy megérzem a kezét a derekamon. Másfél hét külön töltött idő, amikor az ember szerelmes, nagyon hosszú idő.

-Dehogynem örülök! Csak kicsit...-befejezném a mondatot, de nem tudom. Megcsókol, szenvedélyesen és szerelmesen, közben az ágy felé tol. Az atlétám és a pólója másodpercek múlva a földön landol. Nagyot sóhajtok, de már nem a meglepődöttségtől. Inkább szégyellem magam, hogy a testem ilyen gyorsan kapcsol. Legbelül -legeslegbelül- a legtitkosabb álmaimban pont erre vágytam. Mindig. Egy férfira, aki ennyire akar, aki ennyire a tudtomra adja, hogy az övé vagyok. Csak az övé.

Esküszöm, úgy érzem magam, mintha egy álomvilágban élnék. Itt fekszünk egymás mellett, várjuk, hogy a légzésünk ismét egyenletessé váljon. Behallani az óceánt, ahogy egyenletesen hullámzik, a szél meg-megfújja a függönyt, kintről beszűrődik némi fény, kellemes félhomályt teremtve a szobában. Boldog vagyok. Nem is vágyhatnék többre.

-Az előbb, mintha kérdezni akartál volna valamit.

-Mármint az előtt, mielőtt galád módon félbeszakítottál? – veszem a lapot, szeretem az ilyen játékokat.

-Hmm, úgy tűnt, azért nem volt annyira ellenedre. Vagy rosszul hallottam? – önelégült mosolya elárulja, hogy jól mulat rajtam. Már megint.

-Jaj, ne csináld ezt! – be kell látnom, vesztettem: Nico-Vic 1-0.

-Miért, nincs ebben semmi szégyellnivaló. Tudom, hogy nem vagy az a szégyenlős csendes kislány akinek mutatod magad.

-Észrevetted, hogy mindig rólam beszélünk, rólad pedig nem? Elmondod, hogy miért van ez? – nem terelésnek szántam, mert ez tény.

-Te pedig mindig váltasz, amikor számodra kellemetlen téma kerül szóba. Szerintem egálban vagyunk. Nincs itt a közelbe valami étterem? Éhes vagyok, kifárasztottál.

-Hogy oda ne rohanjak, azért nem kezdelek el sajnálni, ugye nem baj? – nem hiszem el ezt a beszélgetést, komolyan – egyébként kb. 10 perc sétára van egy, elnézhetünk oda, ha gondolod.

Egy kék spagettipántos egyszerű felső, és egy farmer short mellett döntöttem. Amikor vettem fel a nadrágot, akkor vettem észre, hogy 2 oldalon a derekam tele van halvány csíkokkal. Francba! Ezt itt eltakarni lehetetlen lesz a következő pár napban.

-Hát azok hogy kerültek oda? – Nico már éppen végzett az öltözéssel, indulásra kész.

- Drágám, ez annak a bizonyítéka, hogy...hogyan is fogalmaztál nemrég „Nem vagyok az a szégyenlős kislány, akinek mutatom magam".