Stay Close - Nico Hulkenberg & Charles Leclerc Fanciction (Befejezett)

XXII. Fejezet

Ő hamarosan ismét elszenderedik mellettem, de én fel-felébredek, míg végül a reggeli nap első sugarai be nem szűrődnek a nyitott ablakon a sötétítő alatt.

A telefonomon elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt, így amikor meg szólal, hirtelen mozdulattal próbálom elhallgattatni, több-kevesebb, inkább kevesebb sikerrel. Gondolom a zaj miatt, Nico is magához tér, karjait kinyújtja a feje fölé, majd átnéz rám, és álmosan mosolyog.

-Kicsit korán akarod kezdeni a napot!

-Ne haragudj, nem figyeltem a telefonra. Ugye nem arra ébredtél fel?

-Nem, vissza sem aludtam. A gondolat, hogy itt fekszel mellettem ruha nélkül, egyszerűen nem hagyott nyugodni. – önelégült mosoly van az arcán. Ha nem a külsejével hódítana, akkor egyértelmű, hogy a szövegével.

-Reménytelen vagy-közben lenyúlok az ágy mellé a ruháimért. Ha nem volna a tény, hogy meztelen vagyok, azt hinném, hogy minden, ami történt, csak álom volt.

Kb másfél-2 órával később én immár ruhában ülök kint az erkélyen, és próbálnék az év végi videón dolgozni, de képtelen vagyok elterelni a gondolataimat a hajnalban történtekről.

Voltunk Ő és Én, és most már Mi vagyunk, minden értelemben. Mint azt már mondtam, én csak akkor hiszek el valamit, ha az már elmúlt. Nos, ezt még most sem tudom.

Visszagondolva az elmúlt évekre, vagy hónapokra, amik mögöttünk állnak, az egész kapcsolatunknak volt egy íve, ami először elindult felfelé, amikor megismerkedtünk, aztán nagyon mélyre zuhant, amikor eljöttem a csapattól. Ott is maradt egy ideig, most pedig itt tartunk.

Minden küzdelem, amin végig kellett mennünk, így visszagondolva, csak segített nekünk. A Ferrarival való szakítás, a kapcsolatom Charlesal, Nico hullámzó karrierje. A nyáron azt hittem, hogy ott van vége az életemnek. A nagyon sok munkával felépített vajmi kevés önbecsülésem és magabiztosságom egy szempillantás alatt eltűnt.

Soha senkinek nem beszéltem arról, hogy az első pár futam alatt min mentem keresztül lelkileg. Én inkább az a csendben szenvedő típus vagyok. Persze a családom, Cam és a Renault is nagyon sokat segített az átállásban, és abban, hogy azonnal újra otthon érezzem magam.

Ez azonban nem megy egyik pillanatról a másikra. A nyári szünet utáni első pár futamon minden alkalommal összeszorult a gyomrom, amikor elmentem a Ferrari home előtt, vagy megláttam Charlest a képernyőn. Soha nem felejtem el, amikor a Hungaroringen elsétált mellettem Charlotte társaságában úgy, hogy fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Legszívesebben leordítottam volna a fejét ott, mindenki előtt. Nem akartam azonban Leclerc szintjére süllyedni, és így intézni.

Számát sem tudom hány olyan alkalom volt, amikor könnyek nélkül sírtam, belül. Próbáltam megtalálni az okot, hogy ez miért velem, miért most, és miért így történik. De nem találtam.

Egyetlen cél lebegett csupán a szemem előtt. Őszintén reméltem, hogy ennek a sok szenvedésnek és fájdalomnak meglesz még a jutalma. Nem érdekelt, hogy mi lesz a jutalom, hogy hogyan és milyen formában kapom meg. Pusztán arra vágytam, hogyha visszagondolok majd a cseppet sem könnyű időszakra, és felteszem magamban a kérdést: „Megérte?" akkor őszintén tudjam azt válaszolni, hogy igen.

Én azt az elvet vallom, hogy a szerelmet, mint olyat lehetelen meghatározni, mert mindenkinek mást jelent, de valahol mégis ugyanazt.

Amikor én találkoztam Nicoval, még nem szerettem. Nem is tudom pontosan meghatározni a napot, hogy mikor történt meg az a pillanat, amikortól azt mondom: igen, szeretem Őt. Ezt lehetetlen megmondani. Itt nem a történtek hosszúságáról és intenzitásáról van szó. Sokkal inkább a következetességről.